A Csodabogár című mesekönyv végtaghiányos főhősén keresztül mutat rá az egymás felé való nyitottság fontosságára Kiss Judit Ágnes, akinek kötete több díjat is elnyert. A József Attila-díjas költő, író, tanár A Végtaghiányos Gyerekekért Alapítvány felkérésére írta meg mesekönyvét, de nem csak a végtaghiányos kicsiket és azok családját szólította meg vele.
Kinek ne lenne ismerős egy kislány, akit csúfolnak az osztálytársai, mert más, mint a többiek. Ez történik Kiss Judit Ágnes mesekönyvének főhősével is, akit szülei emiatt új iskolába íratnak. Zsófi az első napján egy különleges bogarat talál a szekrényében, ami beszélni kezd hozzá. A Csodabogár Zsófi mellé szegődik, és fontos küldetése van: segítenie kell őt, hogy leküzdje a gátlásait, és beilleszkedhessen az új közösségbe. A végtaghiányos mesehős történetét bárki átültetheti a mindennapokba, emiatt is érezte úgy a szerző, hogy nem csak az érintettekhez kell eljuttatnia, hanem a szélesebb közönséghez is.
Túl a végtaghiányon
„A mesekönyv ötlete egy olyan barátnőmtől ered, akinek az egyik gyereke végtaghiányos. Ő említette, hogy A Végtaghiányos Gyerekekért Alapítvány megjelentetne egy olyan mesét, amelynek a főhőse egy végtaghiányos gyerek. Jólesett, hogy szerzőként rám gondoltak. A tervük az volt, hogy a mesekönyvet pár száz példányban jelentetik meg, és csak az alapítványon belül terjesztik, én kértem, hogy ez legyen másképp, kerüljön be könyvesboltokba is. Mert a kitaszítottság nem csak a végtaghiányos gyerekeket érintheti, nem csak őket csúfolhatják, nem csak náluk lehet kérdés, hogy minderre hogyan reagálnak” – mondja Kiss Judit Ágnes.
A visszajelzésekből látszik, hogy a gyerekek szeretik a mesekönyvet, tudnak hozzá kapcsolódni. Emellett a kötet több díjat is elnyert. „Írásakor figyeltem arra, hogy a főhősről ne derüljön ki rögtön, hogy végtaghiányos. Ha így lett volna, akkor a gyerekek azt érezhették volna, hogy a témához nincs közük. Így viszont mindenkinek ismerős lehet Zsófi, aki egy olyan kislány, aki az iskolában fél és szorong, mások elutasítják, nincsenek barátai. A beilleszkedési nehézség oka – a végtaghiány – csak azt követően derül ki, hogy a gyerekek már tudnak azonosulni Zsófival. Ez nem nehéz, mert bárkivel előfordulhat, hogy a közösség valami miatt nem fogadja el” – mondja az író.
Kulcskérdés a nyitottság
A szerzőnek tanárként személyes tapasztalata is van arról, hogy a beilleszkedés mennyire nehéz lehet, és hogy milyen sok múlik azon, hogy maga az érintett mennyire nyitott a közösség felé. „Erről egy nagyon erős élményem van. Volt egy középiskola, amelybe két vak fiú is járt, az egyikük otthon nőtt fel, a széltől is óvták, kísérgették, nem hagyták önállósodni. Őt a többiek még az érettségi időszakában is bántották, a helyzetet nehezen lehetett kezelni. Például diktafonnal vette fel az órán elhangzottakat, a társak pedig ellopták tőle az eszközt. A másik fiú állami gondozásban nevelkedett, egyedül közlekedett, bot nélkül járt – sőt néha rohant – az iskolában. Neki természetes volt, hogy ha azt mondták neki, »nézze meg a karácsonyfát«, akkor odament hozzá, és megfogta. Bulizott a többiekkel, aztán az érettségi után egyetemre ment, magyar szakos tanár lett. Abban, hogy a beilleszkedése sikeresebb volt, komoly szerepet játszott a benne lévő nyitottság” – mondja Kiss Judit Ágnes.
Az író könyvén keresztül arra is igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a sérült vagy fogyatékossággal élő gyerekek boldogulására a felnőtteknek is komoly hatásuk lehet, hiszen ők észrevehetik, ha a gyerekek bántalmazzák egymást. A bullying bárhol jelen lehet, áldozatául nem csak fogyatékossággal élő gyerekek eshetnek. Ilyenkor kulcskérdés, hogy a környezet mit tesz, hogyan avatkozik be.
