Róluk még a paralimpikonoknál is kevesebbet tudunk, hallunk, pedig értelmi fogyatékossággal élő sportolóink is szép eredményeket érnek el a nemzetközi mezőnyben, beleértbe a speciális olimpiát. Miért vannak nehezebb helyzetben az értelmi akadályozottsággal élő versenyzők, mint a mozgáskorlátozottak?
Július végén tartották a Magyar Speciális Olimpia Szövetség háromnapos kerékpártúráját Csákánydoroszlón és környékén, melynek célja a sportág népszerűsítése volt. Az eseménynek több évtizedes hagyománya van, csak az elmúlt években maradt el a járvány miatt. A rendezvényen most is részt vett több bajnok, például Keresztényi Tamás, aki a Los Angeles-i speciális olimpián aranyérmet szerzett a magyar kosárcsapattal, de ott volt Nagy Tímea is, a 2023-as berlini világjátékokra készülő kosárcsapat tagja.
A kerékpártúrán az ivánci Gondviselés Háza ellátottjai közül Keresztényi Tamás, Sőre Tamás, Nagy Tímea és Galavics János vett részt, útjukat pedig figyelemmel kísérte Császárné Cserkúti Mónika, a szociális és terápiás részleg vezetője is
A hazai szövetségnél jelenleg 21 sportág van regisztrálva, köztük nyáriak és téliek egyaránt. Akik innen kijutnak az olimpiára, azok szinte mindannyian éremmel térnek haza – például a 2019-ben Abu Dhabiban és Dubajban tartott nyári játékokon 14 sportágban képviseltette magát a hazai csapat, és összesen 69 érmet, köztük 32 aranyat szereztek a versenyzők –, de a sikereket nem csak ebben méri a szövetség. „Már önmagában nagy eredmény, hogy az értelmi fogyatékossággal élőket kiszakítjuk megszokott környezetükből, olyan helyre juthatnak el, ahol új impulzusokat kaphatnak, másokat láthatnak, másoktól tanulhatnak. Fontos az is, hogy a speciális olimpikonok a második és harmadik helyekre is nagyon büszkék, a sikereket másképp élik meg, mint az épek” – mondja Szabó Attila, a Magyar Speciális Olimpia Szövetség kerékpár szakágvezetője.
A speciális versenyek mindig divízionálással kezdődnek, annak eredményeként kerülnek egymással egy csoportba a nagyjából azonos képességű játékosok és versenyzők. Például egy speciális nevelési igényű sportoló nincs egy divízióban egy Down-szindrómással. Ezzel érhető el, hogy saját csoportjukban a gyengébb képességű versenyzők is sikereket érhessenek el, érmeket vehessenek át.
Integráció minden szinten
„A speciális olimpia és a paralimpia között hatalmas különbség, hogy utóbbiaknál a kategóriák nem igazán változnak, ott a határok jó definiáltak. Viszont a speciális olimpiánál más a helyzet, ott az edzésekkel a gyenge értelmi képességű sportolók teljesítményét is lehet javítani. Például egy jó edző komoly munkával egy középsúlyos értelmi sérültből is faraghat olyan játékost, aki a csúcsdivízióban indulhat” – magyarázza Szabó Attila. Ennek eredményeképp akár egy csapaton belül is együtt játszatnak enyhe, középsúlyos és súlyos értelmi sérültek.
Az értelmi fogyatékossággal élőket a csapatsportágakban az úgynevezett egyesített sport is segítheti. „Itt ép játékosok és értelmi fogyatékossággal élők közösen játszanak a csapatokban. Ma már ez a rendszer jól működik, sikerült olyan partnerjátékosokat bevonnunk, akik nem a prímet akarják vinni, hanem segítik, úgymond kiszolgálják az értelmi fogyatékossággal élőket. Ez a játékosokat nagyon jól fejleszti” – mondja Molnár Csaba, az ivánci Mocorgó Sportegyesület vezetője, a kosárcsapat trénere.
Szabó Attila, az MSOSZ kerékpár szakágvezetője és Molnár Csaba, az ivánci Mocorgó Sportegyesület vezetője
Az értelmi fogyatékkal élő sportolókat az edzőknek nem mindig könnyű kezelniük, ehhez a munkához mindenképpen szükséges a nagy fokú empátia, annak megértése, hogy a játékosnak nem minden egyértelmű. A gyakorlásnak itt a szokásosnál is nagyobb szerepe van. Az edzők munkáját a fogyatékos intézmények segítői is támogatják, a sikerekben nekik is komoly szerepük van. Eljárnak például versenyekre az otthonok lakóival, az edzéseken is a trénerek mellett állnak. Ahogyan az edzők, úgy ők is önkéntesként, a szabadidejükben vállalják ezt a munkát, anyagi ellentételezést senki nem kap. Sikerélményt viszont igen, az értelmi fogyatékkal élők edzése ugyanis a trénereknek is komoly kihívást jelent, általa ők is fejlődhetnek.
Ezen a területen a játékvezetőknek is partnereknek kell lenniük, másképp kell gondolkodniuk. Jól mutatja ezt a kosárlabda, ahol speciális lépésszabályok vannak, de ezeket itt nem lehet úgy kezelni, mint az épek élsportjában. Például egy fogyatékos csapatba nem lehet „beengedni” egy NB1-es játékvezetőt, mert akkor más sem lenne, mint oldalbedobás. A játékvezetőknek és a versenybíróknak érteniük kell a játékosok kommunikációját is, tudniuk kell kezelni őket.
Nem egyszerű kitűnni
Bár az értelmi fogyatékossággal élők számos sportágban szép eredményeket érnek el, az érintettekről a kívülállók alig hallanak. Ennek oka sokrétű, de az egyik mindenképpen az, hogy az ő játékukat – ellentétben a paralimpiával – nem az olimpiához kötik, azzal nem egy helyen és nem egy időben tartják. A másik ok, hogy az értelmi fogyatékossággal élők jellemzően nem beszélnek jól, sikereikről általában csak az edző vagy a segítő ad hírt – aminek kommunikációs szempontból nincs olyan súlya, mintha maga a sportoló beszélne. Külföldön már látható a szemléletváltás, a világjátékokat például maguk a fogyatékossággal élők nyitják meg, viszik a sportolókat kommunikációs tréningekre is. Persze utóbbi önmagában nem elég, a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a sajtó is tart attól, hogy értelmi fogyatékos sportolókat láttasson.
„Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen egy újságíró nem feltétlen tud olyan kérdéseket feltenni, amire releváns válasz érkezhet, a rendszer pedig innentől kezdve lefagy. De az egész helyzet nehéz, mert például ha minket hívnak meg valamilyen műsorba, akkor mi is igyekszünk olyan versenyzőt vinni, aki csak enyhe értelmi fogyatékossággal él, és viszonylag jól kommunikál, viszont így pont az üzenet nem megy át. Mert a versenyzők nem egyformák, állapotuk nagyon különböző” – mondja Szabó Attila.
