Számára alapvetés, hogy a zene és a színház mindenkié, függetlenül attól, hogy valaki siket vagy vak, kerekesszékkel közlekedik vagy egyéb fogyatékossággal él. Szőke-Tóth Cecília a narrálásra nem csak munkaként tekint, az esélyegyenlőséget pedig mindennél fontosabbnak tartja. Miért választotta ezt a hivatást, és mit jelent mindez a mindennapokban?
Szőke-Tóth Cecília a Pesti Magyar Színház – Családi – és Ifjúsági Színház társadalmi felelősségvállalási referense, feladatai arra is kiterjednek, hogy az előadásokhoz mindenki akadálymentesen juthasson hozzá. Emellett audionarrátorként is dolgozik a teátrumban. Ilyen jellegű munkákat a Zene Házában is végez esélyegyenlőségi projektkoordinátorként, támogatta már a Városmajori Szabadtéri Színpad és az Erkel Színház ilyen jellegű munkáját is. A segítségnyújtás a lételeme, szabadidejében is törekszik rá. Volt, hogy a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének futóit kísérte a Margit-szigeten, járt már csörgőlabda-meccsen, rendszeresen hívják zsűrizni a Hermina Egyesület szavalóversenyeire. Minden érdekli, ami tágítja a látókörét, ami túlmutat azon a sztereotípián, hogy a vakok fehér bottal közlekedő, mindenképpen segítségre szoruló emberek. A fogyatékkal élőkkel vélhetően azért tud remek kapcsolatot kialakítani, mert nem a sajnálat és a szánakozás dolgozik benne, hanem a megértés és az érdeklődés.
Fotó: Kenéz Kíra
Cecília élete nem forgott mindig a fogyatékkal élők körül, korábban középiskolai magyartanárként dolgozott. „Az iskolában osztályfőnökként kezdtem, négy év után pedig kaptam egy év pihenőt, amikor nem volt osztályom. A Színművészeti Egyetem akkor indított egy audionarrációs képzést, amire egy kolléganőm hívta fel a figyelmem. Elsőre azt hittem, hogy ez gyógypedagógiai végzettséget követel meg, de nem volt szó erről, így jelentkeztem. Elsősorban dramaturgiát és szövegírást tanultunk, ami nagyon fontos: a narrációs szövegeket úgy kell megírni, hogy azok a látássérültek számára érthetők és kézzelfoghatók legyenek, minél jobban, minél plasztikusabban visszaadják a vizuális elemeket.
A 10 hónapos képzés során tanultunk a fogyatékosságügyről is, megismerkedtünk a beszédtechnika rejtelmeivel. Amikor végeztünk a képzéssel, létrehoztunk egy egyesületet, majd megkerestünk több színházat. Dr. Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója nyitott volt felénk, a téma annyira érdekelte, hogy egyből közölte: nem csak alkalomszerűen szeretne audionarrációt, hanem állandó jelleggel. A költségeket sem pályázati forrásokból kívánta fedezni, hanem külön státuszt akart kialakítani a színházban erre a feladatra. Ekkor hosszas dilemma után kiléptem az egyesületből – de a kapcsolatot a mai napig tartjuk –, és elvállaltam ezt a feladatot főállásban” – mondja Cecília.
Színre lép a gyógypedagógia
A színház világa Cecíliának már ismerős volt, lévén egyetemi éveiben is dolgozott a Katona József Színházban közönségszervezőként, ezért tisztában volt azzal is, hogy nehéz lesz megszólítania egy teljesen új közönséget. Félelme be is igazolódott, a négy fal közül nem volt egyszerű kimozdítania az embereket, az ügy érdekében konferenciákat is szervezett. Munkáját siker koronázta, kiderült, hogy az akadálymentes színházra komoly igény van. Eleinte csak audionarráció volt a vak- és gyengénlátó nézőknek, de később lett jelnyelvi tolmácsolás is a siket embereknek, majd egyre több kerekesszékes színházlátogató is érkezett. Cecília időközben elvégezte a narrátori képzést, felvette a kapcsolatot a fogyatékossággal élő csoportok érdekképviseleteivel, speciális iskoláival is.
Fotó: Pesti Magyar Színház – Családi – és Ifjúsági Színház
„Elmentem a Gyengénlátók Általános Iskolájába és a Vakok Iskolájába, egyrészt mert érdekeltek maguk az intézmények, másrészt mert a pedagógusokat is meg akartam ismerni. Nyitottak voltak, a Gyengénlátók Iskolája nagyon hamar jelezte, hogy szeretné, ha osztályaik évente legalább egyszer eljuthatnának narrált előadásokra. Felajánlottuk, hogy tartunk a gyerekeknek térítésmentesen színházpedagógiai foglalkozásokat is. Ezek a programok is jól sikerültek, viszont kiderült, hogy a látássérült gyerekek egy része nem csak látásproblémával küzd, hanem az gyakran sajátos nevelési igényű is. Azt éreztem, hogy ehhez az én alap eszköztáram kevés, emiatt jelentkeztem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar színház és dráma a szociális integrációban nevű posztgraduális képzésére, ami nagyon gyakorlatorientált. Megtanultunk olyan programokat tervezni, amelyek sajátos nevelési igényű gyerekeknek szóltak. Idén májusban ennek kapcsán kerestek meg a Zene Házából is” – mondja Cecília.
Zene mindenütt
A Zene Házában először a Dr. Török Béla készségfejlesztő iskolával indult közös programjuk, alsó tagozatos, hallássérült gyerekeknek tartottak zenepedagógiai foglalkozásokat. „Ezeket a programokat nem én vezetem, hanem az intézet zenepedagógusai, de társként én is jelen vagyok. Ma már sokféle csoport érkezik hozzánk, nemcsak speciális iskolákból. Mellettük jelentkeztek például olyan osztályok is, ahol nagy számban vannak sajátos nevelési igényű diákok. Foglalkozunk hátrányos helyzetű gyerekkel is, akik állami gondozásban élnek" – mondja Cecília. Az intézményben az esélyegyenlőségi pilot program decemberig tart, mellette további szakemberek segítségével szociológiai kutatás is zajlik.
„Szívet melengető számomra ez a munka, fantasztikus dolog hallássérült gyerekekkel foglalkozni. Hihetetlen, amikor egy lufin keresztül érzik, hogy a hangszer miképp rezeg, és csillogó szemekkel néznek ránk. Vagy amikor érzik rezegni az énekhangot, és azt mondják, hogy hallják. Ez az élmény nagyon jó visszaigazolás számunkra is, megmutatja, mennyire fontos a munkánk” – emeli ki. Cecília fontosnak tartja, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek és felnőttek felé minél több intézmény nyisson, az érintettek minél több helyre eljuthassanak. Mint mondja, így a világot mind színesebbnek láthatjuk.