Bár már önmagában a terápiás kutyák megérintésének is van pozitív hozadéka, ez a fajta terápia messze túlmutat a simogatáson és az abból eredő lelki hatásokon. Beszédkészséget, finommotorikát, mozgást és figyelmet is lehet vele fejleszteni, erősíteni lehet a kommunikációt és a szabálytudatot is. Másfél évtizede segítik mindezt a Mondjunk mancsot! Terápiás és Segítőkutyás Közhasznú Egyesület kiképzői és felvezetői.
Tizenöt éve foglalkozik terápiás kutyák képzésével a Mondjunk mancsot! Közhasznú Egyesület, amelynek munkatársai fogyatékossággal élő gyerekeknek és felnőtteknek, kicsiknek és idős embereknek egyaránt tartanak kutyás foglalkozásokat. „A célunk az, hogy kutyáink a hétköznapi életben segítséget és lelki támaszt nyújtsanak az embereknek, javítsák az életminőségüket. Bár a fő profilunk mindig is a terápiás kutyák képzése volt, mellettük foglalkozunk egyéb segítő kutyákkal is, most például épp egy személyi segítőt készítünk fel a jövőbeli munkára” – mondja Bodnár Petra, a Mondjunk mancsot! Terápiás és Segítőkutyás Közhasznú Egyesület vezetője.
Fotó: Mondjunk mancsot! Terápiás és Segítőkutyás Közhasznú Egyesület
A civilszervezet munkatársai terápiás kutyáikkal próbálják lefedni az összes olyan területet, ahol az efféle segítség hasznos lehet. Járnak gyógypedagógiai intézetekbe, bölcsődékbe és óvodákba – ott nemcsak sérült, hanem ép gyerekek fejlesztésével is foglalkoznak –, idősotthonokba. Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves vármegyében rendszeresen együtt szoktak dolgozni a pedagógiai szakszolgálatokkal is, ahonnan enyhén értelmi sérült, sajátos nevelési igényű és autizmusban érintett gyerekekhez navigálják őket. Vannak az egyesületnek Budapesten is tagjai, akik terápiás kutyáikkal a főváros vonzáskörzetébe is elmennek, ott is szoktak programokat és fejlesztéseket tartani. Hasonló a helyzet Nógrádban, az egyesület munkatársai ott is megfordulnak időnként a kutyáikkal. Ha az egyesülethez Nyugat-Magyarországról érkezik megkeresés, akkor már jellemzően olyan társszervezeteket ajánlanak, amelyek a nyugati országrészben vannak jelen, és így nagyobb eséllyel tudnak helyben segíteni.
Munka a kutyákkal
A Mondjunk Mancsot!-nak jelenleg 15-20 kutyafelvezetője van, nagyjából ugyanennyi kutyával, sokaknál pedig most van folyamatban a képzés és a felkészülés (ez a folyamat lehet akár fél, de akár másfél éves is). Segítőkutya-felvezetőnek időnként olyan emberek is jelentkeznek, akiknek még nincs saját kutyájuk, őket az egyesület munkatársai segíteni szokták a leendő terápiás ebek kiválasztásában, tesztelésében. A felvezetők jellemzően maguk is szakirányú – például gyógypedagógiai vagy óvodapedagógiai – szakemberek, vagy ha nem azok, akkor mindig együtt dolgoznak az adott intézmények szakembereivel. A kutya bevonásával történő mozgásfejlesztés, készségfejlesztés és beszédfejlesztés – vagy bármilyen egyéb terápiás cél – így lehet a leghatékonyabb. Bár ez tőlük is pluszmunkát igényel, de a fiatalabb pedagógusok az állatasszisztált tanórák felé is nyitottabbak. Az egyesület kutyafelvezetői ritkábban, de olyan intézményeket is felkeresnek, ahol közép és súlyos sérültek, értelmileg akadályozott emberek élnek.
Fotó: Mondjunk mancsot! Terápiás és Segítőkutyás Közhasznú Egyesület
Az egyesület saját fejlesztőházzal nem rendelkezik, de a hosszabb távú tervek közt az is szerepel, igény pedig már most is lenne rá. „Ez azért hasznos, mert a terápiás folyamatot az otthoni környezet nem annyira segíti. Az oka ennek az, hogy ilyenkor az érintett gyerekek a saját környezetükben vannak, és így sokkal könnyebben ki tudnak lépni egy-egy feladathelyzetből. Például elvonulhatnak játszani, vagy eleve kizökkentheti őket a munkából az, hogy a saját kis birodalmukba belép egy kutya. Ezek a hatások a célirányos terápiát és a fejlesztő tevékenységet mindenképp nehezítik. Otthon inkább csak az élményfoglalkozásoknak van helye, mert ott nem okoz gondot, ha a keretek lazábbak.”
Átérezni a helyzetet
A Mondjunk mancsot! szemléletformáló programokba is be szokott kapcsolódni. Nemrég például a Miskolci Egyetem Görögkatolikus Roma Szakkollégiumában jártak, ahol az érzékszervek elvesztését mutatták be a diákoknak. Annak érzetét a fiatalok különböző helyzetekben próbálhatták ki úgy, hogy közben a terápiás kutyákkal kellett együtt dolgozniuk. Tesztelhették azt is, hogy az ebek hogyan tudják segíteni a kerekesszékes embereket a mindennapokban, és azt is, hogy milyen lehet siketnémaként csak mutogatással kommunikálni, a kutyáknak is kézjelezni. A foglalkozáson a diákok azt tapasztalhatták meg, hogy mennyire nehéz helyzetet teremt az egyes érzékek és képességek hiánya. Mindezt élményalapú játékok segítségével tehették meg, ami sokkal hatékonyabb annál, mint amikor a kutyafelvezetők csak beszélnek erről a témáról, és pusztán bemutatják az egyes feladatokat a kutyáikkal.
