Nemrég olyan helyzetbe kerültünk, ami tökéletes példája annak, hogyan lehet valamit jó szándékkal, de sajnos teljesen rosszul megoldani. A történetünk egy hétköznapi bevásárlásról szól és arról, hogy 2025-ben még mindig milyen könnyen válik láthatatlanná az, akinek kerekesszéke van. Drávucz Rita jegyzete.
Az egyik nap elmentem vásárolni a megszokott élelmiszerüzletbe, ahová rendszeresen járunk Flórával is. A bejáratnál azonban – meglepetésemre – egy új forgókapu fogadott, ami korábban nem volt ott. Nyilván volt okuk rá, hogy ezt elhelyezzék, de azt láttam, hogy kerekesszékkel lehetetlen áthaladni rajta. Mellette sem volt olyan bejárat, amit az érintettek használhatnának, és nem volt jelzés sem arról, miként tudna egy kerekesszékes vagy mozgásában korlátozott bejutni az üzletbe. Ezt kiderítendő megszólítottam az ott dolgozó hölgyet, hogy megkérdezzem: aki kerekesszékkel szeretne bejutni az üzletbe, az hogyan teheti ezt meg. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy szólni kell, és segítik majd a bejutást. A gond csupán annyi, hogy miképp jelzi mindezt a kerekesszékes, mennyi időt kell ott várakoznia, mire valaki meghallja vagy meglátja.
Hazamentem, és írtam az érintett cégnek egy levelet, amiben jeleztem a problémámat. A válaszukra nem is kellett sokat várni, ígérték, hogy hamarosan felszerelnek egy csengőt, ami segítheti a gyorsabb bejutást az üzletbe.
Nem segítségre van szükségünk, hanem önállóságra!
Egy hét elteltével jött is a következő levél: „Kollégáink felszerelték a csengőt a bejáratnál, valamint egy tábla is felhívja a figyelmet rá, hogy ha szükséges, csengetéssel jelezve kérjenek segítséget munkatársainktól a bejutáshoz. Reméljük, így már nem jelent majd problémát a bejutás üzletünkbe egyik vásárlónknak sem!” És itt, ennél a mondatnál megakadtam. A csengő nem akadálymentesítés. Ez a megoldás azt üzeni: te nem tudod megoldani magad, várj, majd jövünk és segítünk. De az akadálymentesítés lényege pont az önállóság. Az, hogy ne kelljen csengetni, várni, kérni, hogy valaki „engedjen be”.
Képzeld el, ha egyszer megfordulna a helyzet: ha az ép embereknek kellene kint várniuk, míg valaki beengedi őket. Mert a lépcső le van zárva, a lift pedig másoknak – kerekesszékeseknek – van fenntartva. Az emberek ott állnának a bolt előtt, a csengő mellett, és néznék, ahogy mások bejutnak. Ugye, rögtön érezni, mennyire megalázó ez? Pontosan ezt érezzük mi is minden egyes alkalommal, amikor „külön megoldást” kínálnak. Látható, hogy sokan sajnos továbbra sem gondolják végig, mit jelent valójában az egyenlő hozzáférés.
Az akadálymentesség nem extra szolgáltatás
Sokan hiszik, hogy az akadálymentesítés valami különleges figyelmesség. Pedig nem az. Nem szívesség. Nem kedvesség. Alapvető jog. Ha egy hely akadálymentes, az nemcsak a kerekesszékkel közlekedőknek jó, hanem
• a babakocsis szülőknek,
• az idősebbeknek,
• a nehezebben mozgóknak,
• mindenkinek, aki fáradt, beteg, vagy csak tele van a keze.
Mert amikor egy üzlet valóban akadálymentes, az nem külön csoportoknak kedvez, hanem mindenkinek megkönnyíti a bejutást.
Flóra 12 éves, szeretne mindent ugyanúgy csinálni, mint a többi gyerek: jönni-menni, bevásárolni, választani, fizetni. De amikor egy forgókapu, egy lépcső vagy egy „csengő a bejáratnál” az útjába áll, nemcsak fizikailag akadályozzák meg, hanem a szabadságát is elveszik tőle. Az önállóság érzését. Azt az egyszerű, természetes dolgot, hogy be tud menni valahova, segítségkérés nélkül.
Ez az írás nem csupán erről a boltról szól, vagy a többi hasonlóról is. Ez mindannyiunkról szól. Arról, hogyan gondolkodunk a társadalmi befogadásról. Arról, észrevesszük-e, ha valaki nem tud bejutni oda, ahová a többiek igen. Tehát nem a csengő a megoldás, hanem az odafigyelés. Ez elvi kérdés, ezért nem is tudjuk szó nélkül hagyni. Mert amíg egyetlen gyerek vagy felnőtt is kint vár a bejáratnál arra, hogy például bejusson valahova, addig még van dolgunk. Az igazi akadálymentesség nem a falra szerelt gomb, hanem az, ha nincs szükség gombra. Ha mindenki be tud menni ugyanazon az ajtón, ugyanúgy, segítség nélkül, méltósággal.
