Kerekesszékes kislány anyukájaként a mindennapjaink sokkal több tervezést, mérlegelést és lelki erőt igényelnek, mint azt korábban valaha elképzeltük. Minden nap döntések sorozata, és szinte minden döntés mögött ott húzódik a kérdés: vajon a legjobbat választjuk a gyermekünknek? Drávucz Rita jegyzete.
Nézzünk egy példát. Az orvosi konzultációk, vizsgálatok és a műtétek lehetősége a mi esetünkben állandó dilemmát jelentenek. Ahány szakemberhez fordulunk, sokszor annyiféle választ kapunk. Egyik terápiát javasol, a másik óvatosságra int, a harmadik új irányt mutat. Szülőként pedig ott állunk a metszéspontban, hatalmas felelősséggel a vállunkon. És itt nincs próba, nincs visszajátszás, a döntéseink a gyermekünk életére közvetlenül hatnak. Ez a teher néha nyomasztó, mégis vállalnunk kell, mert nincs fontosabb annál, mint hogy megpróbáljuk a lehető legteljesebb életet biztosítani számára.
Az iskolaválasztás is minden szülő számára fejtörést okoz, kis- és nagyiskolásnál egyaránt – ha valamilyen akadályozottsággal élő gyermeket nevelünk, akkor pedig pláne. Mi olyan helyet kerestünk, ahol nemcsak fizikailag akadálymentes a környezet, hanem ahol valóban befogadják, értik és támogatják őt. Ahol nem „a kerekesszékes kislány”, hanem egyszerűen egy gyermek lehet a sok közül.
Ugyanez igaz a terápiákra és a sportra is. Létezik-e olyan mozgásforma, amit örömmel végezhet? Amit nem kötelező feladatként él meg, hanem sikerélményként? Amikor rátalálunk egy ilyen tevékenységre – legyen az úszás, lovasterápia, tánc vagy bármilyen adaptált sport – az nemcsak a testét erősíti, hanem az önbizalmát is építi. Ezek a pillanatok emlékeztetnek minket arra, hogy a korlátok mellett rengeteg lehetőség is létezik.
Sokat segítenek a sorstárs családok és közösségek. Az a kimondatlan megértés, ami közöttünk van, felbecsülhetetlen. Nem kell magyarázkodni, nem kell mentegetőzni, elég egy pillantás, és tudjuk, min megy keresztül a másik. Egymás tapasztalataiból tanulunk, egymás erejéből merítünk és összekapcsolódunk.
Ugyanakkor a mindennapokat sok minden nehezíti. A fizikai akadályok mellett ott vannak a láthatatlan falak is: a kiközösítés, a kíváncsi vagy éppen elforduló tekintetek, és a gyermek saját küzdelme azzal, hogy elfogadja önmagát. Szülőként talán ez az egyik legfájdalmasabb, amikor nem tudjuk levenni a válláról ezt a terhet, csak mellette állni, és újra meg újra megerősíteni abban, hogy értékes, szerethető és így teljes, ahogyan van.
Hiszem, hogy a társadalom rengeteget tud segíteni, sokszor egészen egyszerű dolgokkal. Elfogadással, nyitottsággal, egy természetes mosollyal, azzal, hogy nem sajnálattal, hanem partnerként fordul felénk. És még valamivel: azzal a szemlélettel, hogy amikor szabályok, szolgáltatások, intézmények, eszközök vagy események, akkor gondolnak ránk is. Nem külön kérésre, nem utólagos megoldással, hanem elsőre, magától értetődően.
Mit jelent szerintem a befogadás? Az igazi inklúzió ott kezdődik, amikor nem kell külön helyet kérnünk, mert eleve van helyünk.
A mi életünk az átlagnál jóval több szervezést igényel, több akadályt tartogat, és több bátorságot követel. De megtanított minket arra, ami igazán fontos: az apró sikerek, a kitartás, az egymásba kapaszkodás és az a rendíthetetlen hit, hogy a gyermekeink ugyanúgy megérdemlik a lehetőségekkel teli, boldog életet – amiért mi most a jelenben cselekedhetünk.
