Írt már színdarabokat integrált társulatnak, és többször is fellépett olyan közönség előtt, amelynek soraiban fogyatékossággal élő gyerekek is ültek. Lackfi János fontosnak tartja, hogy költőként, íróként is segítse és láttassa mindazokat, akikről a társadalom sokszor nehezen vesz tudomást.
Lackfi János az elmúlt három évtizedben mintegy nyolcvanezer gyerek előtt lépett fel, többször előfordult, hogy közönségében egyszerre voltak jelen normális fejlődésű és fogyatékossággal élő diákok. „Az ilyen előadások koreográfiája általában az volt, hogy az értelmi sérült és Down-szindrómás gyerekek páncélja hamar leolvadt, hihetetlenül felszabadultan vetették bele magukat a versek, mesék élvezetébe, nevettek, örültek, kiabáltak. És felolvasztották a többieket, akikre ráragadt a jókedv, majd egyetlen fergeteges, sokfejű sárkánnyá izzott egybe a hallgatóság. Úgy működnek ők, mint a kovász. Azt gondolom, hogy ha le tudjuk győzni a velük kapcsolatos zavarunkat, a furcsa érzést, lelkifurdalást, hogy mi épek vagyunk, nekik pedig juj, de rossz, akkor hatalmas hálát, nyitottságot és örömöt tapasztalunk a feléjük forduláskor. Fontos figyelni a környezetükre is, mert a sérült gyerekek létezése egyfelől hatalmas ajándék, másfelől elképesztő terhelést is ró azokra, akik velük közvetlenül foglalkoznak, így ők is megérdemelnek minden támogatást” – emeli ki.
Színház mindenkinek
A költőhöz sokféle megkeresés érkezik, és bár nem tud odaállni minden jó ügy mellé, már többet is felkarolt. Úgy tartja, ez hozzátartozik a közéleti arcához. Nagykövetként részt vett már intézmények akcióiban és kampányaiban, az érintetteket pedig könyvadománnyal, social médiás megosztásokkal is szokta támogatni. Dolgozott már együtt az integrált társulatként működő MáSzínházzal is, amiről szép emlékeket őriz.
Fotó: Molnár Mihály
„A színház vezetőjét, Bakonyvári Ágit egy író-olvasó találkozón ismertem meg, ezt követően keresett meg azzal, hogy írjak egy darabot a társulatuknak. A feladatot örömmel vállaltam, izgatott a kihívás. Így született a Napok tánca és a Világablak. Az alkotóközösség megismerése egy profi színháznál is jó kaland, bár nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy darab szülessék, esetükben viszont nagyon hasznosnak bizonyult, hogy a srácok közül – akik különböző képességekkel bírnak – többekkel is jó kapcsolatba kerültem. Azóta sok év eltelt, de néha még ma is rám írnak a Facebookon. Tudom, ez tűnhet sematikus »sziázásnak«, de őszinte szeretet van mögötte. Mert a fogyatékkal élők közül sokan tényleg leplezetlenebbül élik meg érzelmeiket, nem félnek megmutatni, mi lakik bennük. Itt idézhetném Varga László püspök atyát, aki azt mondja: mind sérültek vagyunk, csak mi megtanultuk ezt ügyesen elleplezni a világ elől” – hangsúlyozza a költő.
Kell a figyelem
Lackfi János fontosnak tartja, hogy az akadályozottsággal, fogyatékossággal élő emberek is megmutathassák magukat, mert mint mondja, ami látszik, az van, ami nem látszik, az nincs. Legalábbis ezt sugallja korunk. „Ráadásul a látszás is nagyon relatív. Egyik focis társam például azt mondja: na, Janikám, még a csapból is te folysz. Másnap összeakadok egy tévés ismerőssel, aki közli: Janikám, úgy eltűntél mostanában. Ez a két ember ugyanabban az univerzumban él, csak más csatornákon tájékozódik. Szóval fontos az emberek látóterébe behozni a fogyatékossággal élőket, hogy az emberek látva lássák őket, ne idegenkedjenek tőlük. Mert amúgy hajlamosak vagyunk »megúszóra venni« és elfordítani a fejünket, ahogy a koldusok vagy a szörnyű esetek láttán-hallatán. Hiszen a valóságnak ez az arca valóban nehéz, sokakat felkavar. De muszáj vele időről időre szembesülni, hogy ne váljunk érzéketlenné, hogy emberiek maradjunk” – mondja a költő. Hozzáteszi, hogy ennek lehet eszköze a művészet is, ami gyógyít és összehoz, általa pedig olyanok is ki tudják fejezni önmagukat, akiknek erre amúgy nagyon kevés módjuk nyílik.
Mindenki érték
A költő egy történetét is megoszt velünk, példaként arra, hogy senkit sem szabad az állapota miatt beskatulyázni, leírni. „Jó lenne megértenünk, hogy mindenki hasznos és mindenki érték. Az egyik színész ismerősöm például egy teljesen magatehetetlen, sérült csecsemőtől tanult meg élni. Elmesélte, hogy amikor egy gyerekosztályon önkénteskedett, azt mondták neki: a kis Julikát hagyja, nem tud vele mit kezdeni. Valóban, egyetlen görcs, sírás és szenvedés volt a teste, úgy tűnt, nem érdemes időt vesztegetni rá. De mikor ölébe vette és a hátát simogatta, a kicsi egy idő után elernyedt, és angyali nyugalommal szuszogott, megbékélt. Barátom pedig könnyek között nézte, és megértette, milyen titok az ember. Érezte, hogy senkiről nincs jogunk lemondani, csak mert nem képes valamire. És akkor még végig sem gondoltuk, hogy betegség vagy baleset miatt mindannyian egy pillanat alatt a sorompó túloldalán találhatjuk magunkat, ahol ugyanúgy szükségünk lesz az emberi közelségre, mint bárkinek” – emeli ki.
Borítókép: Raffay Zsófia
