Van egy csodálatos gyógypedagógus, akit mozgássérültként a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segített, jelenleg pedig ő segít gyerekeket a szervezet munkatársaként. Kelemen-Nagy Annamária a szeretetszolgálat dunaújvárosi játszóházában tart fejlesztéseket kicsiknek, ami nemcsak nekik és a családjaiknak jelent sokat, hanem hozzájárul a társadalmi szemléletformáláshoz is.
Kelemen-Nagy-Annamária tizenöt éves volt, amikor kiderült, hogy egy öröklődő, idegi eredetű izomsorvadása van. Édesapját ugyanez a betegség érintette, de abban az időszakban, amikor nála diagnosztizálták, még nem volt ismert a probléma domináns öröklésmenete, illetve az, hogy az érintetteknél ötven százalékban ki is alakul maga az izomsorvadás. „Nekem 15 éves koromig nem volt semmilyen tünetem, de aztán kiderült, hogy én is beleestem ebbe az ötven százalékba. Kezdetben csak az utalt erre, hogy amikor magasról léptem le, kibicsaklott a bokám, illetve hogy guggolásból egy kicsivel nehezebben álltam fel, mint mások. A gyógypedagógusi pálya ötlete nálam onnan jött, hogy gyerekkorom óta tudtam, gyerekekkel akarok foglalkozni, egy családi ismerősünk pedig épp akkor végzett logopédusként, amikor nekem döntenem kellett a továbbtanulásról. Ő biztatott arra, hogy jelentkezzek a Bárczi Gusztáv Főiskolára, ami ma már az ELTE gyógypedagógiai karaként működik. A pályaválasztás ötlete tetszett, és mivel a munkámat imádom, a javaslatért máig hálás vagyok.”
Annamária gyógypedagógusi diplomáját az ezredforduló évében vehette át, abban az időszakban, amikor már ismerte a diagnózisát. Kezdetben a szakmájában dolgozott és gyerekekkel foglalkozott, később pedig a bankszektorban helyezkedett el. Amikor egyértelművé vált, hogy az azzal járó stressz rontja az állapotát, kilépett. Ez esett egybe azzal, hogy le is százalékolték, és először csak időszakosan, de kerekesszékbe kényszerült. Ekkor került kapcsolatba a Máltai Szeretetszolgálattal, de nem mint gyógypedagógus, hanem mint támogatott.
Fotó: Kovács Bence/Magyar Máltai Szeretetszolgálat
„A legnagyobb segítséget a koronavírus-járvány idején kaptuk. Ekkor már Dunaújvárosban éltünk a férjemmel, és a lakásunkhoz nyolc lépcsőfok vezet. Az oda való bejutás – mivel a kerekesszékből felállva és kapaszkodva képes voltam leküzdeni az ’emelkedőt’ – nem okozott gondot, de aztán a helyzet változott. Ez a koronavírus-járvány idején történt, amikor megbetegedtünk és legyengültünk, így veszélyessé vált a lépcsőzés. Ugyan a férjem nem kerekesszékes, de egy születési sérültség miatt két bottal jár, így betegen ő sem tudott biztonságban lemenni és feljönni a lépcsőfokokon. Ekkor kaptunk segítséget a Máltai Szeretetszolgálat támogató szolgálatától. Később megoldódott az akadálymentesítés kérdése, így már ki tudok jutni a szabadba egyedül is. Ma csak olyan alkalmakkor van szükségem segítségre, amikor például el kell mennem egy-egy orvosi vizsgálatra, nagyobb bevásárlásra, gyógyszerbeszerzésre.”
Támogatottból támogató
Közelebbi kapcsolatba Annamária akkor került a máltaiakkal, amikor a dunaújvárosi egységük akkori vezetője megtudta, hogy mi a foglalkozása. „Ő egyből egyeztetett a régióvezetővel, azt követően pedig megkérdezte, lenne-e kedvem a játszótérhez tartozó játszóházukban dolgozni. Mivel a Máltai Szeretetszolgálat értékrendjéből támogatottként is mindent megtapasztaltam, és teljesen magaménak érzem azt gyógypedagógusként is, örültem a felkérésnek, de kicsit féltem, mert tudtam: ez a feladat nem egyszerű.”
Annamária immáron két éve dolgozik a játszóházban, nehézsége soha nem adódott, és fantasztikusnak tartja az ottani közösséget is. A játszótéren három kollégája van, ők teljes munkaidőben ott dolgoznak, és van egy olyan kollégája is, aki a szállításban segédkezik sofőrként. A csapatot mindenben támogatja az intézményvezető is. Mellette van még két munkatársa a támogató szolgálatnál, akik közül az egyik őt is a férjét is segíti a mindennapokban.
Fotó: Kovács Bence/Magyar Máltai Szeretetszolgálat
„A játszótéri munkám tematikáját közösen dolgoztuk ki a korábbi intézményvezetővel, együtt gondoltuk át, milyen típusú foglalkozásokat lehet tartani egy ilyen helyszínen. Az indulást segítette, hogy Zuglóban már dolgoztam játszóházban, így a feladat nem volt új számomra. A játszótéri munka egy- és hároméves kor közötti picikkel kezdődött meg, akikkel négy-öt fős csoportokban foglalkoztunk. Nekik irányított foglalkozásokat tartottunk, amire már az induláskor nagy volt az igény. Ez a fajta munka nem kötődik szorosan a gyógypedagógiához, de tágabb értelemben igen, mert segíti a problémák megelőzését." Ez Annamária számára azért kiemelt terület, mert az egyik gyógypedagógiai szakja a tanulásban akadályozott gyerekek fejlesztéséről szól, abban a minőségében az ő terápiájukkal is foglalkozik.
„Azok a problémák, amik náluk iskolás korban jelentkeznek, gyakran a kisgyerekkorból erednek, így ebben az életszakaszban még a megelőzésükre is nyílhat lehetőség. Ehhez elég lehet, ha gyógypedagógusként észreveszem azokat az amúgy nem feltűnő jeleket – például a kúszás kimaradását –, amelyek kisebb lemaradásokat jeleznek a fejlődés egyes részterületein. Ha ilyenkor beavatkozunk, megelőzhetők lehetnek a későbbi problémák."
Fotó: Kovács Bence/Magyar Máltai Szeretetszolgálat
A játszóháznak olyan foglalkozása is van, amit Annamáriáék eleve arra építettek, hogy vele játékos formában végigvegyék az alapvető képességeket, megnézzék a nagy mozgásokat, majd egy akadálypályán a járást és a járásegyensúlyt, a lépést és a mászást. Figyelik a kicsiknél a finomabb mozgásokat is, például a kezeknél, és foglalkoznak a beszédindítás kérdéskörével, valamint az alapvető szociális képességekkel is.
„Ez azért fontos, mert a kicsiknek nagy kihívás, hogy az egyes feladatok elvégzésénél meg kell várniuk egymást, vagy valamit együtt kell megcsinálniuk. Pici korban ez még komoly nehézség, de a kiscsoportos foglalkozások ezen a téren is segítik a fejlődést. A gyerekek ilyen jellegű fejlesztésénél az is cél, hogy mire bölcsődébe vagy óvodába mennek, megerősödjenek bennük az ahhoz szükséges képességek. Ez nagyban segíti a közösségekbe való beilleszkedésüket. A kicsikkel való munka mellett klasszikus, egyéni gyógypedagógiai fejlesztést is végzek sérült gyerekkel. Az ő szüleik külön is szerződnek a Máltai Szeretetszolgálattal.”
Teljes nyitottság
A kisebb gyerekek annyira természetesnek veszik, hogy Annamária kerekesszékben tartja a foglalkozásokat, hogy fel sem merül bennük, hogy az másképp is lehetne. „Nyilván látják, hogy székben ülök, és megnézik például a kerekeket, de ezen túlmenően nem foglalkoznak a témával. A nagyobb, elsős és másodikos gyerekek, akik ügyesítő foglalkozásra érkeznek, már kérdeznek is. Ők például megtudakolják, hogy mióta ülök kerekesszékben. Mindezt teljesen természetesen teszik, sokkal nyitottabbak, mint a felnőttek. Ezt korábban is megtapasztaltam, amikor önkéntes munka keretében tartottam érzékenyítő foglalkozásokat a helyi iskolákban."
Ebben a nyolc-kilenc éves időszakban Annamária több ezer gyerekhez eljutott. Náluk a fókusz azon volt, hogy a mozgássérültek életét egy osztályfőnöki óra keretében bemutassa nekik, és közelebb hozza azt hozzájuk. „Ezeken az órákon a diákok akár ki is próbálhatták a kerekesszéket, és utána azzal kapcsolatban is feltehettek kérdéseket. Érzékenyítő funkciója a mostani munkámnak is van, ráadásul magasabb szinten, mert itt az emberek aktívan, cselekvés közben láthatnak engem. Ez a fajta érzékenyítés remekül működik, sokszor még én is elfelejtem, hogy kerekesszékkel közlekedek.”
Fotó: Kovács Bence/Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Annamária aktív kerekesszéket használ, amiben tökéletesen el tudja látni a feladatait, még hajolgatni is tud benne. A gyerekek még ezt is teljesen természetesnek tartják, eszükbe sem jut, hogy valamit ne tud megoldani. Ide kapcsolódó kedves élmény, amikor gyakoroltatás céljából kéri meg a kicsiket arra, segítsék a játékok kipakolását vagy összeszedését, az anyukák pedig odaszaladtak hozzá, mert azt gondolják, tényleg segítségre van szüksége. Az ilyen történetek rendszerint pár mondatos magyarázattal és közös nevetéssel végződnek. Annamáriának olyan élményei is vannak, amelyek a családjában kapcsolódnak gyerekekhez.
„A keresztlányom már nyolc és fél éves, de amikor még kicsi, nagyjából kétéves volt, megkért arra, hogy szálljak ki a kerekesszékéből, hogy ő beleülhessen. Azt szerette volna, hogy toljam őt. Ez is mutatja, hogy a gyerekek világa mennyire mágikus, mennyire természetesnek veszik akár azt is, hogy valaki mindig kerekesszékben ül. Talán a munkámat is emiatt szeretem annyian, emiatt érzem azt, hogy újra és újra feltölt energiával. Egyszerűen imádom, hogy a kicsik ennyire aktívak, és hogy ennyire intenzíven fejlődnek. Azt is fantasztikus látni, amikor egy korábban félős kisgyerek egyszercsak kinyílik, magabiztossá válik. Ilyenkor is érzem, hogy a munkámnak értelme van.”
