Sok tévhit övezi a látássérültek gyermekvállalását, sokan egyenesen helytelennek tartják, ha az érintettek családalapítást terveznek. Pedig a vakok és gyengénlátók is ugyanúgy lehetnek kiváló szülők, mint mások, csak néhány dologra jobban kell figyelniük – ami messze nem lehetetlen.
Bár sok szülő van, aki vakként vállal gyereket, vagy már anyukaként, apukaként lesz látássérült, de személyesen kevesen ismernek ilyen családokat. Talán ez áll annak hátterében, hogy az emberek egy része nehezen tudja elképzelni, hogy a vakság vagy gyengénlátás nem jelent olyan akadályt, ami legyőzhetetlen. „Eleve tisztázni kell, hogy ugyan vannak esetek, amikor két látássérült házasodik össze, de az esetek jó részében a pár egyik tagja teljesen jól lát. Legyen szó akármelyik helyzetről, a látássérültek ugyanúgy nevelhetnek gyereket, mint bárki más, csak kicsit másként. Persze a különbségek egy látó ember számára lehetnek nagyok, de valójában nem azok. Én például négy gyereket neveltem fel látóként, de nagymamaként már vakként vigyázok az unokákra. Soha nem volt semmilyen nehézségem, kanállal is gond nélkül tudtam etetni a kicsiket. Egyedül az telt időbe, mire rájöttek, hogy én nem fogom a szájukba tolni az ételt, hanem a kanállal megállok attól egy bizonyos távolságra, és nekik kell ráharapniuk. Ez, ha kezdettől fogva együtt vagyunk, természetes módon kialakul. Mert az anya és a gyermek kapcsolata mindig különleges találkozás, és mindig létrejön köztük egy sajátos, speciális kommunikáció. Ezzel kapcsolatos érdekesség, hogy ha valakinek a környezetében nincsenek olyan felnőttek, akik ezt a gyerekeknek elmondják, akkor a kicsikben sokáig fel sem merül, hogy édesanyjuk vagy édesapjuk látássérült. Ők meg vannak győződve arról, hogy az anyukájuk és az apukájuk mindent lát és mindent tud – mondja dr. Tolnayné Csattos Márta, aki a Vakok Állami Intézetének elemi rehabilitációs központját vezette gyógypedagógusként, és szülőknek, illetve leendő szülőknek is tartott képzéseket.
Látóknak nehéznek tűnhet az is, hogy valaki látássérültként csecsemőt pelenkázzon, de az is könnyen elsajátítható. Ott fontos alapszabály, hogy minden, ami a pelenkázáshoz kell – például a popsikenőcs és a törlőkendő – legyen kontrasztos vagy tapintható jelekkel, feliratokkal ellátva. Az is fontos, hogy minden, amire szükség lehet, a pólyázóhoz közeli, fix helyen legyen, peremes tálcán. Ha új, száraz ruhadarabok is szükségesek, akkor azokat is ki kell készíteni a feladás sorrendjében, a tiszta pelenkát pedig azok tetejére kell tenni. Tehát fontos, hogy minden előre át legyen gondolva. Arra mindenképp fel kell készülni, hogy a látássérült szülő – főleg, ha nem otthon pelenkázza a babát és a kicsi popsiját nem tudja vízzel lemosni – több törlőkendőt fog használni, mint mások. Más különbség viszont nem igazán van.
Minden hasonló
„Nem különbözik a lakások berendezése sem, hiszen a látó szülőknél is vigyázni kell arra, hogy elérhető helyen ne legyenek éles, törékeny tárgyak. Viszont bizonyos esetekben – például miközben fő az ebéd – így is praktikus lehet a járóka. Ez manapság nem divatos eszköz, de játékokkal együtt biztosíthatja a gyerekek magánszféráját. Arra ugyanakkor a látássérülteknek is figyelniük kell, hogy a járóka ne legyen ’büntetőeszköz’, és hogy bennük a kicsik jól érezzék magukat. Ez az eszköz főzéskor azért is hasznos, mert a látássérülteknél végképp nem javasolt, hogy közben hordozókendőben velük legyen a kicsi” – mondja Csattos Márta.
Míg a főzés bárkinek lehet feladata, addig – ha nem mindkét szülő látássérült – vannak teendők, amelyeket szerencsésebb a látó félnek végeznie. Ilyen például a gyerekek súlymérése, mert olyan esetben nincs szükség speciális, okostelefonnal összekapcsolt mérlegre, vagy a beszélő konyhai vagy személyi mérleg csecsemőmérleggé adaptálására. Utóbbi egyébként azzal oldható meg, ha egy kosár aljára csúszásgátló anyagot ragasztanak, és a babát abba fektetve helyezik a mérlegre. Kihívás lehet a gyerekeknek beadandó D-vitamin cseppek adagolása is, ami bár megoldható látássérültként is, jobb, ha látó felnőtt végzi.
Nincs lehetetlen
A látássérült szülők a mesélést és a mondókázást is meg tudják oldani, méghozzá kétféle módon. Az egyik a Braille-írással készült mesekönyvek használata, a másik, ha az érintett anyuka vagy az apuka megtanulja a meséket. Régen, amikor még nem voltak hangoskönyvek, ez teljesen természetes volt. „Akár az is megoldás lehet, hogy a látássérült szülő kulcsszavakat jegyzetel ki magának, és azok alapján mondja a meséket vegyesen, tehát részben olvasva, részben fejből. De a mese lehet akár saját is, tehát olyan önálló történet, amit a szülő talál ki. A lényeg, hogy a mesemondást a látássérült szülőknek sem jó azzal pótolniuk, hogy digitális eszközöket adnak a gyerekek kezébe. Rettenetesen fontos az is, hogy a látássérült anyuka ne legyen kényelmes, és ha hazaér a látó házastársa, ne toljon át rá minden gyerekkel kapcsolatos feladatot. Fontos, hogy a gyerek megélje, hogy a szülők ketten vannak mellette, és azonos az értékük.”
Az érintett apukák és anyukák sorstársi közösségekben akár egymástól is kérdezhetnek, aminek viszont nemcsak előnye, hanem hátránya is lehet. Mindenképp előny, hogy ott a tapasztalati szakértők elmondhatják, hogy nekik milyen megoldások váltak be, ugyanakkor nem biztos, hogy azok másoknál is működőképesek. „A szülők különbözőek, és különbözőek a gyerekeik, így ez a jelenség teljesen természetes. Viszont általános tapasztalat, hogy ilyen esetekben a szülők – ha náluk nem működnek olyan dolgok, amelyek másoknál beváltak – begörcsölhetnek és feleslegesen szoronghatnak. A játszóterezést és az utcai közlekedést itt külön ki kell emelni, mert az szokott a legnagyobb probléma lenni. Én ott is a szülő-gyerek közötti bizalmi kapcsolatra és a szabálykövetésre építeném a kicsik biztonságát, és emiatt nem vagyok hámpárti – ugyanakkor elfogadom, ha valaki ráadja a hámot a gyerekére amiatt, hogy ne szaladjon el. Úgy gondolom, hogy a szabálykövetés, a hám és szülővel való kézen fogva sétálás nem korlátozza a kicsi szabadságát, és tapasztalatból tudom, hogy ezt ők sem érzik így. A picik olyan dolgokat is megértenek, amikről mi nem is gondolnánk. Ezt fontos tudatosítaniuk mind a látássérült szülőknek, mind pedig azoknak, akik körülöttük vannak. De leginkább azt, hogy a szülő és gyermek közötti szeretetkapcsolat mindennek az alapja és tartóoszlopa.”
