Négy gyerekét gyengénlátóként nevelte fel, és ő tette le az elemi rehabilitáció hazai alapjait. Tolnayné Csattos Márta gyógypedagógusként dolgozott a Vakok Állami Intézetében, ahol ő alakította ki, majd vezette az Elemi Rehabilitációs Központot. Látását húsz évvel ezelőtt veszítette el teljesen, de azóta is ugyanolyan aktív, mint korábban. Fehér bottal közlekedik, de otthon tökéletesen eligazodik, három unokájára is ugyanúgy vigyáz, mint bármely nagymama.
Csattos Márta látóként nőtt fel, a retinabetegsége csak 14 éves korában derült ki – akkor az orvosai azt mondták, hogy ugyan a szeme folyamatosan romlik majd, de élete végéig látni fog. Mivel a nyelveket nagyon szerette – angol tagozatos gimnáziumba járt –, műfordítónak készült, de szembetegsége miatt lebeszélték erről. „A pályaválasztási tanácsadáson azt javasolták nekem, hogy legyek zenész, jogász vagy gyógypedagógus. Ezt követően beszéltem egy nagyon kedves gyógypedagógussal, akinek azóta is hálás vagyok. Ő azt mondta, hogy ha elvégzem a gyógypedagógiát, akkor utána lehetek akár szakfordító is. Így kerültem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolára.”
Márta harmadéves hallgató volt, amikor a nyelvtudásának köszönhetően – ami ekkor még nem volt megszokott Magyarországon – kapcsolatba került az elemi rehabilitációval. Az akkor dúló angolai polgárháborúból került hozzá két hadirokkant, velük kellett foglalkoznia. A szakdolgozata már az elemi rehabilitációról szólt, később pedig megbízták azzal is, hogy dolgozza ki annak a hazai módszertanát. A szakirodalmak olvasása során, illetve a külföldi tanulmányutakon használhatta a nyelvtudását is, de közben beleszeretett az elemi rehabilitációba. Utána már eszébe sem jutott elmenni erről a területről. Ő volt az, aki 1978-ban a Vakok Állami Intézetében kialakította az Elemi Rehabilitációs Központot, majd el is kezdett ott dolgozni. Elnyert egy féléves amerikai ösztöndíjat is, ahol a terület minden spektrumát megismerhette. Ma már úgy fogalmaz, hogy valójában nem is négy, hanem öt gyereke van – az ötödik az elemi rehabilitáció.
Letenni az alapokat
Az elemi rehabilitáció fogalma nem jelent mást, mint az önálló életre való felkészítést. Beletartozik minden, ami érinti a mindennapi élettevékenységeket, legyen az fogmosás, öltözködés vagy sminkelés, az iratok rendezése, feliratok készítése, főzés, mosogatás és takarítás, vasalás, kertészkedés. Alapvetően azoknak az embereknek van rá szükségük, akik valaha tökéletesen láttak, de aztán valamilyen szinten látássérültek lettek. Szükségük lehet elemi rehabilitációra azoknak is, akik időskori makuladegenerációban szenvednek, és azoknak is, akiknek cukorbetegség miatt romlott meg a látásuk. Nekik jellemzően az optikai segédeszközök használatát kell megtanítani, illetve azokat a közlekedési ismereteket, amelyekre a látássérülteknek szükségük van. Ide tartozhat a fehér botos és a kutyás közlekedés is. Hasznosak azok az információk is, amelyek a technikai eszközökről, azok gyakorlati hasznáról vagy feleslegességéről szólnak.
Tolnayné Csattos Márta 2023-ban a Családokért díjat is átvehette
„Ritkábban, de olyan született látássérülteknek is szükségük van elemi rehabilitációra, akik fiatalkorukban nem váltak önállóvá. Ez furcsán hangozhat, de nekem volt olyan egyetemista tanítványom is, aki született vak volt, de még életében nem cserélt önállóan menstruációs betétet. Azt mindig az anyukája végezte. Olyan tanítványom is volt, aki másodéves egyetemistaként külföldre készült, de még egy teát sem tudott egyedül elkészíteni. Amikor a zöldséghámozást tanultuk, az is kiderült, hogy még a merőleges és a párhuzamos fogalmával sincs tisztában, ugyanis matekból mindig fel volt mentve.”
Főszerepben a csecsemők
Márta hivatásától még abban az időszakban sem szakadt el, amikor négy gyerekével otthon volt. Mivel szülészorvos férje sok fogyatékossággal élő emberrel volt kapcsolatban, látássérült anyukáknak kezdett el tanácsot adni csecsemőgondozási kérdésekben. Emellett nemzetközi szaklektora volt egy olyan könyvnek is, ami egy nagy, amerikai rehabilitációs intézménynek készült. Munkahelyére 2004-ben, tizenöt év főállású anyaság után tért vissza, és a megszokott feladatok mellett elkezdett publikációkat is írni az elemi rehabilitáció témakörében. Nem sokkal később – amikor emlődaganatot diagnosztizáltak nála – kényszerszünet következett. Mártának műtétre volt szüksége, és mellette kapott sugár- és kemoterápiát is. Utóbbi ugyan kellett a teljes gyógyuláshoz, de az amúgy is beteg retinának olyan pofont jelentett, amit az nem bírt ki.
Bár látása már a betegség előtt is gyenge volt, az új helyzetet Márta is nehezen dolgozta fel. De felállt abból is, és amint lehetett, visszament dolgozni. Korábbi tapasztalatait összefoglalva készített egy olyan kiadványt is, amiben a csecsemőgondozási tapasztalatokat összegezte. Miután az megjelent, felkutatta az ezzel kapcsolatos szakirodalmakat és létrehozott egy munkacsoportot, hogy megszülethessen egy témával foglalkozó módszertani kiadvány is.
Főszerepben a családok
Márta az Elemi Rehabilitációs Központ vezetőjeként figyelt az érintett családok mentálhigiénés megsegítésére is, aminek részeként elkezdett az intézményben családi hétvégéket szervezni. Erre a tréningek résztvevői elhozhatták látó családtagjaikat – például a párjukat vagy a szüleieket – akik egy szimulációs szemüveg segítségével megtapasztalhatták, hogy miként lát egy látássérült. „Voltak bográcsozások is, ahol a hozzátartozókkal mi is beszélgettünk. Én rendkívül provokatív voltam, és feltettem olyan kérdéseket is, amelyek például arra vonatkoztak, hogy szörnyű lehet, amikor egy lakásban még egy szekrényajtót sem lehet nyitva hagyni, mert a látássérült családtag nekimegy. Volt, aki erre feljajdult, és visszakérdezett: én ezt honnan tudom!? Ezzel tudatosulhatott mindenkiben, hogy a látásvesztés nemcsak annak krízis, aki nem lát, vagy aki a látását éppen elvesztette, hanem az egész környezetének. Viszont rájuk senki nincs tekintettel. Ezt azért kell kiemelni, mert tőlük mindenki elvárja, hogy mindent tudjanak, mindenre legyenek figyelemmel. Az ilyen helyzetek egészen nehezek is lehetnek, és egyfajta gyászfolyamatot is beindítanak. Emiatt kell ilyenkor támogatni a hozzátartozókat is.”
Pályája során Márta sok mindenre büszke lehetett, de a legnagyobb sikernek azt tartja, amikor valaki részt vesz egy elemi rehabilitációs kurzuson, és azt követően soha többet nem látják. Mert ez azt jelenti, hogy megkapott mindent, amire szüksége volt. Persze a kurzusok után ő is rengeteg érintettel jó kapcsolatban maradt, többükkel időről időre találkozik ma is. Munkáját több díjjal is elismerték. Átvehette például a Louis Braille emlékérmet a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségétől, ami nagy örömmel töltötte el. A legbüszkébb talán arra, hogy két évvel ezelőtt megkapta a Családokért díjat is. „Ez egy állami díj, de egy olyan szociális munkás terjesztett fel rá, aki családügyi területen van jelen, és hosszú évekig dolgozott velem. Azt mondta, hogy ő közelről látta a munkámat, és az annyira nagy hatással volt rá, hogy fontosnak tartotta azt a nyilvánosságnak is megmutatni. Talán emiatt is esett annyira jól ez az elismerés.”
