A fogyatékossággal élő emberek az átlagosnál sokkal védtelenebbek az abúzussal és a megfélemlítéssel szemben, különösen igaz ez az értelmi sérült, autista személyekre. Esetükben nem csak felismerni, hanem orvosolni is nehezebb az ilyen jellegű problémákat. Erre kínál válaszokat a Kézenfogva Alapítvány hamarosan induló programja, amelynek alapelemeit már évtizedekkel ezelőtt kidolgozta és kipróbálta a civil szervezet.
A Kézenfogva Alapítvány csaknem 25 éve segíti az értelmi fogyatékossággal elő felnőttek életét képzési programok és eszközök adaptálásával és fejlesztésével. Az őket érő visszaélések megelőzése és az ilyen helyzetek megfelelő kezelése különösen fontos, így ezzel a kérdéssel is régóta foglalkoznak. Ez először akkor került képbe, amikor az alapítvány a ’90-es évek közepén – a Fészek program keretében – bekapcsolódott a fogyatékossággal élő személyek lakóotthoni hálózatának fejlesztésébe.
„A fókuszunkban már akkor is az érintettek életminőségének a javítása állt, amibe az is beletartozott, hogy szerepeiket, életmódjukat normalizáljuk. A figyelem a párkapcsolatokkal, felnőtté válással és szexualitással kapcsolatos kérdésekre helyeződött, amelyekre válaszolnunk kellett” – mondja Zolnai Erika klinikai szakpszichológus, a Kézenfogva Alapítvány szakmai tanácsadója, aki az abúzus elleni program kidolgozását és kipróbálását koordinálta. Mivel a beszélgetéseken hamar képbe kerültek a visszaélések, így a programnak fontos része lett azok megelőzése. Ennek érdekében az alapítvány olyan érzékenyítő és kommunikációfejlesztő képzéseket kínált, ami szexuális neveléssel és párkapcsolatok kísérésével is foglalkozott. Az akkreditáltatott kísérleti programot 2008-ban hét intézményben vezették be. Lényege az volt, hogy a szervezetek belső munkacsoportjai kidolgoztak egy olyan eljárásrendet, ami lehetővé tette a visszaélések jelzését. A legutóbbi akkreditált képzést – ami a teljes programnak csak egy képzési eleme volt – tavaly tartották Pécsen, a Fogd a Kezem Alapítvány szakembereinek. A korábbi tapasztalatok tükrében kezdik meg hamarosan a teljes intézményi program országos szintű bevezetésének a kidolgozását.
A bizalom csapdájában
Ezzel a kérdéssel azért kell kiemelten foglalkozni, mert a fogyatékossággal élő emberek rendkívüli módon ki van szolgáltatva a visszaéléseknek. A családtagok, a szűkebb-tágabb környezet, az intézményi dolgozók, a sorstársak és az idegenek irányából egyaránt érheti őket abúzus, a szexuális erőszak különböző formái mellett pedig az érzelmi, fizikai és anyagi bántalmazás egyaránt jelen van.
„Az ilyen helyzetek kezelése azért nehéz, mert a fogyatékossággal élő személyek jellemzően arra szocializálódnak, hogy bízzanak meg másokban, főleg a felnőtt, felelős személyekben, hiszen ez segíti az életüket, alkalmazkodásukat. A program során az érintettek önvédelmi készségeit speciális eszközökkel fejlesztjük. Egy holland programot adaptáltunk, ami alapvetően olyan személyeknek készült, akik középsúlyos értelmi fogyatékosságban vagy autizmusban érintettek. Egyszerű, átlátható gyógypedagógiai eszközöket használunk, segítve ezzel azt, hogy az érintettek felismerhessék a visszaéléseket, meg tudják azokat különböztetni az elfogadható, pozitív érintésektől. Megtanítjuk őket arra is, hogy különbséget tudjanak tenni az különböző minőségű kapcsolatok között, felismerjék az idegenek, barátságok és a romantikus szerelmi kapcsolatok közötti eltéréseket” – mondja Zolnai Erika.
A fogyatékossággal élő személyek között is történhetnek visszaélések – ez nem ritka –, és az ismerősök, családtagok is gyakran szerepelnek elkövetőként a bántalmazás és a kiszolgáltatottság különböző formáiban. Az együtt élő közösségeknél még mindig fellehető a csicskáztatás és az ajándékok elvárása is, mint a hatalommal való visszaélés klasszikus formája. Hasonló a helyzet a tárgyiasítással, amikor az érintettek valamiért – például egy kávéért cserébe – áruba bocsátják egymást és saját magukat. Az esetek egy részében még direkt kényszerítés sem történik, az áldozat egyszerűen a tapasztalatlansága, belátási képességének korlátozottsága miatt egyezik bele történésekbe. Az ilyen jellegű, ellátott személyek közötti visszaélések legnagyobb része nem kezelhető bűncselekményként, de súlyos gondozási problémákat jelent, amivel a szakembereknek foglalkozniuk kell.
Megtanulni jelezni
A legfontosabb lépés az, hogy a fogyatékossággal élő személyek megtanulják, mit tudnak tenni azokban a helyzetekben, amikor úgy közelednek feléjük, amit ők nem szeretnének. Ilyen esetekben a segítségkérés nem egyszerű, arra az érintettekkel kapcsolatban lévő embereket – például a nappali ellátásban dolgozó szakembereket vagy a lakóotthonok dolgozóit – is fel kell készíteni. Ez fontos, mert nyitott, figyelő környezet nélkül nem adható érdemi segítség. A jelzőrendszerek kiépítésekor azt is el kell fogadtatni, hogy a visszaélések számának látszólagos megszaporodása nem azt jeleni, hogy valami rosszul működik, hanem éppen annak ellenkezőjét. Tehát azt, hogy a korábban felszín alatt zajló problémák végre láthatóvá, kezelhetővé válnak.
„A jelzőrendszerek működéséhez mindenképpen szükség van olyan bizalmi személyekre, akikhez az érintettek bármikor fordulhatnak. Az intézményeknek rögzíteniük kell az ilyen ügyek intézésének, dokumentálásának szabályait is. A szexuális visszaéléseknél mérlegelésnek például egyáltalán nincs helye, ott valamit mindenképpen lépniük kell az intézményeknek.” Az is fontos, hogy az ilyenkor szükséges beavatkozások ne csak az érintettekre – az áldozatra és az elkövetőre – irányuljanak, hanem az egész intézményre, hiszen a biztonságérzete mindenkinek sérül, a társaknak, dolgozóknak, sőt még a hozzátartozóknak is. A vezetőknek is el kell fogadniuk, hogy egy intézményt soha nem az minősít, hogy falai között előfordult-e bármilyen visszaélés, hanem az, hogy azt miként kezelik, mennyire tudnak velük szembenézni. Ehhez kell minden támogatást, bátorítást megadni az intézményeknek.
