null

„Gyerekként is lázadó voltam – a betegségemmel is”

Megnyerte Magyarország első parakajakos világbajnoki aranyát, majd egymást követően két paralimpián is kvótát szerzett. Mindezt úgy, hogy veleszületett gerincsérültként szerzett sérültekkel versenyez. Rozbora Andrással beszélgettünk, aki azt tervezi, hogy ha parakenuban leteszi a lantot, visszatér a kombitánchoz.

Rozbora András nyitott gerinccel született, élete rögösen indult, rengeteg műtéten esett át. Az operációk gyerekkora után is folytatódtak, eddig összesen 78 alkalommal feküdt kés alá, a közelmúltban is műtötték.

„Mivel sok kórházban megfordultam, a gyerekkorom nehéz volt, a számtalan műtét miatt a tananyaggal sem tudtam úgy haladni, ahogy kellett volna. De igyekeztem, semmit nem adtam fel. Próbálkoztam sportokkal is, kamaszkoromban például úsztam és kosaraztam, súlyzóztam, fekvenyomtam. Utóbbi a betegségem miatt tiltott lett volna – nyitott gerinccel nem szabad fekvenyomni –, de én gyerekként is lázadó voltam. Nem a világ, hanem önmagam ellen, a betegségem ellen. Például már 7 éves koromból is vannak olyan emlékeim, hogy ugyanúgy szerettem volna járni, mint a testvéreim, ezért elkezdtem fölállni. Eleinte kapaszkodnom kellett, fogtam például a falat, de szép lassan megtanultam járni. Erre egészen addig képes voltam, amíg 14 éves koromban egy fekély miatt le nem vágták a jobb lábam. Ezt követően már sokat ültem kerekesszékben – belekóstoltam a kerekesszékes vívásba is –, de rövidebb távokat ma is meg tudok tenni mankóval. A székre csak akkor van szükségem, ha hosszabb utakra megyek” – mondja.

Rio után Tokió

András 2001-ben, 23 éves korában kezdett el kombitáncolni, ez a mozgásforma is dacból kezdte el érdekelni. „Gyerekkoromban sokat jártam diszkóba, de mindig kinéztek onnan. Időbe telt, mire elfogadtak, de sikerült bizonyítanom: nekem ugyanolyan jogom van szórakozni, mint bárki másnak. Tizenhat-tizenhét évesen még csak klubokban táncolgattam, de később a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége elhívott egy nyaralásra. Ott találkoztam egy tánccsoporttal, és megismertem a páromat is, akivel 11 évig együtt is éltem. Egy idő után már versenyszerűen táncoltunk, felléptünk a magyar bajnokságokon is” – mondja András.

A kombitáncot 2013-ban váltotta a parakenu, aminek világbajnokságát egy évvel később tartották Moszkvában: ezen András K1 kategóriában aranyérmet szerzett 200 méteren. Ő volt az első magyar versenyző, aki e sportág világbajnokságán felállhatott a dobogó legmagasabb fokára.

„Nekem már az induláskor Rio lebegett a szemem előtt, kérdeztem is az edzőmet, ki tudunk-e jutni. Ő legyintett, mondván, ez nem így megy, de előtört bennem a bizonyítási vágy, nagyon keményen edzettem. Aztán a moszkvai arannyal megszereztem a kvótát a paralimpiára, így kimehettem Rióba. A K1 kategóriából – a három sérülési szint közül az a legsúlyosabb – ekkor kerültem át K2-be. Ebben én vagyok az egyedüli, aki nyitott gerinccel született, a többiek szerzett sérültek, például végtaghiányuk vagy valamilyen bénulásuk van” – mondja András. Bár Rióban nem állhatott dobogóra, a versenyzést folytatta, a 2020-as világkupán nyert két ezüstérmet, majd kijutott a tokiói paralimpiára is.

Akadályok nincsenek

András eredményei annak dacára születtek, hogy pályafutását nem csak a veleszületett gerincprobléma és a jobb láb hiánya nehezítette, hanem az is, hogy mindkét csípője rendellenes helyen állt, 5 centivel feljebb volt az épekénél, ami miatt a forgás – ez a kajaknál elengedhetetlen – a szokásosnál is jobban terhelte.

„A csípőm emiatt nagyon begyulladt, de szerencsére találtam olyan orvost, aki kicserélte az ízületet. Most műcsípővel élek, nincsenek fájdalmaim, nem okoz gondot a terhelés. Új edzőm is van, stílust váltottunk, szeretnék kijutni a következő paralimpiára is. Napi kétszer edzek, a hétvégéim is csak akkor szabadok, ha nincs verseny. A parakenu világbajnokságot jövő májusban tartják Szegeden, akkor lehet kvótát szerezni a párizsi játékokra. Ha ez valamiért nem sikerül, akkor a következő évben tartják a pótkvalifikációt, azon is lehet indulni. Az a tervem, hogy ha kajakban majd lerakom a lantot, visszatérek a tánchoz” – mondja András.

A kombitánc 2024-ben még nem, de 2028-tól már bekerülhet a paralimpiai számok közé, András abban bízik, hogy arra már ő is kijuthat. Már most készül, idén novemberben sok év kihagyás után részt vesz egy nemzetközi versenyen. Mindig motiválja, hogy olyasmit tehet, amire mások azt mondják: nem lehet.

„Mivel itthon sosem volt, a személyi asszisztenciát még az érintettek sem ismerik.”

A Freekey társalapítójaként dolgozik azért, hogy a fogyatékossággal élők személyi asszisztenciával kaphassanak lehetőséget a teljes élethez. Csángó Dánielnek megadatik, hogy finanszírozni tud egy ilyen szolgáltatást, de ez nem mindenhol alapvetés, és az érintettek szüleitől sem várható a végtelenségig ilyen segítség. Társaival nem a jótékonykodásban hisz, hanem abban, hogy az államilag támogatott asszisztencia lehetőséget ad arra, hogy a sorstársak adófizetőkké válhassanak, és családtagjaik is kiléphessenek az önkéntes segítés ördögi köréből.

Elolvasom

„Elfogadó családban nőttem fel, már gyerekként tudtam, sokféle érték van”

Magyarországon 1993 után, a közoktatási törvény változását követően kezdett elterjedni, hogy az akadályozottsággal élő diákok ép társaikkal közös intézménybe járjanak. Az integráció korát megelőzve ágyazott meg ennek a Gyermekek Háza, amelynek alapítója és vezetője a kezdetektől a diákok sokszínűségére fókuszált. Kókayné Lányi Mariettát pályájáról és motivációiról faggattuk.

Elolvasom