Évtizedekig a vendéglátásban dolgozott, és emberekkel mindig is szeretett foglalkozni, így nagyon megörült annak, amikor a leszázalékolása után tudomást szerzett a sorsjegyárusítói lehetőségről. Szélesi Éva mindennapjait elsősorban mozgásszervi probléma nehezíti, de értékesítői feladataiban mindez nem akadályozza.
Szélesi Éva három éve kezdte meg a munkát a nemzeti lottótársaság karitatív hálózatánál, sorsjegyárusi asztala egy nagykőrösi szupermarketben áll. Előtte mintegy harminc évig a vendéglátásban dolgozott, ahol felszolgálóként és pultosként látott el feladatokat. „Nagyon szerettem ezeket a munkaköröket, de egy idő után már nem bírtam a velük járó terhelést, nem tudtam a hosszú műszakokban sok órán át talpon lenni. A szívem miatt százalékoltak le 2018-ban, de addigra már a mozgás is nehézkessé vált egy reumatológiai probléma miatt. A karitatív hálózatról úgy szereztem tudomást, hogy közel lakom a szupermarkethez, ahol az értékesítőasztalunk áll, és amikor vásárolni mentem, néha vettem sorsjegyet is. Ennek során barátkoztam össze Judittal, aki már akkor itt dolgozott sorsjegyárusként.”
Éva a beszélgetések alkalmával tudta meg, hogy Judit munkája milyen jellegű, és mivel az tetszett neki, megkérte őt, hogy jelezze, ha esetleg kollégát keresnek. „Azért találtam ideálisnak ezt a lehetőséget, mert itt négy órában dolgozhatok, amit máshol nem tehettem volna meg. Amiatt is tetszett ez a feladatkör, mert tisztában voltam azzal: az egészségi állapotom miatt fizikai munkát nem is tudnék vállalni. Aztán telt az idő, és Judit egyszer csak jelezte, hogy a kollégája el fog menni, a helyére pedig új munkatársat keresnek. A hír hallatán összegyűjtöttem a jelentkezéshez szükséges papírjaimat, és miután pozitív visszajelzést kaptam a lottótársaságtól, el is kezdtem a betanulást.” A munkakezdéshez szükséges tananyagot Éva postán kapta meg, néhány hónap után pedig vizsgáznia kellett belőle. Elsőre picit tartott ettől, mert ekkor már 59 éves volt, vizsgáznia pedig semmiből sem kellett az érettségi óta. De nem merült fel semmilyen probléma, a rendelkezésre álló idő elég volt arra, hogy elsajátítsa a tanagyagot. Ezt a képzés gyakorlati része követte, a munkakezdéskor pedig már minden gördülékenyen ment.
Bár Éva mozgásszervi problémája miatt nagyobb távokat nehezen tesz meg, munkahelye csak nagyjából 200 méterre van az otthonától, így a bejárást könnyen meg tudja oldani. Minimális nehézséget csak az okoz, amikor az adminisztrációs feladatok miatt el kell mennie a környékbeli lottózóba. Azt az utat kerékpárral szokta megtenni, mert azt a fajta mozgást jobban bírja. Kisebb sétákra is eljár, már csak a kutyája miatt is: a kis csivavát naponta háromszor viszi ki a szabadba. Délelőttönként az unokájára is szívesen vigyáz: a kicsi még nincs féléves, de már most sok feladatot ad a nagyinak, aki ezt cseppet sem bánja. Mint mondja, ugyan a vele való foglalkozás nagyon energiaigényes, de borzasztóan örömteli. Mivel Éva délutános műszakban dolgozik, a kicsivel töltött idő után dolgozni is kényelmesen beér. A munkát azt követően is folytatni szeretné, hogy eléri a nyugdíjkorhatárt. Részben, mert szereti, részben pedig azért, mert párja egész nap dolgozik, és egyedül nem szívesen lenne otthon. Örömmel tölti el az is, hogy a kollégájával baráti a kapcsolata, vendéglátós múltja miatt pedig rengeteg a régi ismerőse a vevők között. Ők gyakran az asztalához lépnek, nemcsak a sorsjegyvásárlás miatt, hanem az ahhoz kapcsoló beszélgetésekért is.
