Bár gyerekkorában a gyermekbénulás ellehetetlenítette azt a vágyát, hogy táncos legyen, hatvanéves korában megismerkedett a kerekesszékes tánccal, ami a szenvedélye lett. Pazzagli Ágnes szinte kezdőként nyerte meg egymás után kétszer a hazai freestyle bajnokságot szólóban, a szentpétervári világkupáról pedig közönségdíjat hozott el, ami nem orosz származású versenyzőként hihetetlen bravúr.
Hároméves korában fertőződött meg a gyermekbénulás vírusával, ami alapvetően borította fel családja életét. Pazzagli Ágnes a betegség legsúlyosabb szövődményét – a rekeszizom bénulását, ami gátolja a tüdő működését – elkerülte, de a mozgásszervi probléma nála is visszamaradt a felépülés után. Gyerekkorát ennek ellenére aktívan töltötte.
„A szüleim elbeszéléseiből tudom, hogy nagyon korán megtanultam járni, már nyolc hónapos koromban képes voltam viszonylag nagy biztonsággal szaladni. Ha zenét hallottam, egyből táncikáltam, és pörgettem a szoknyám. A gyerekbénulás vírusával 1956 augusztusában találkoztam, és mivel nyakig lebénultam, egyből kórházba kerültem. Sok időt töltöttem az intenzíven, de még így is szerencsém volt, mert a betegség a belső izmokat nem támadta meg, csak a harántcsíkoltakat. A kórházból novemberben, a forradalom kitörésekor engedtek ki, édesapámmal pedig egyből egy pincébe mentünk, ami óvóhelyként működött. Bár a rehabilitációs időszakom nem indult túl jól, többéves munkával vissza tudtuk építeni azokat az izmokat, amelyeket a fertőzés nem érintett súlyosan. Ilyen szempontból a felsőtestem szerencsésebb helyzetben volt, ott egyedül a hátizmaim gyengültek meg komolyabban. Deréktól lefelé súlyosabb volt a helyzet: ott a jobb lábam szinte teljesen tönkrement, és nem is jött helyre. Ezt kellő humorral úgy szoktam körülírni, hogy ha nem lett volna annyira csúnya, akkor jó lett volna dísznek.”
A forradalom utáni időszakot Ágnes otthon töltötte, és a helyzet később sem javult érdemben. „Mivel nem igazán tudtam egyedül sokat járni, óvodába nem írathattak be. Az iskolakezdésig sokat voltam kórházban és rehabilitációs intézetekben, hogy úgymond összekalapáljanak. Egyébként rettentő rossz gyerek voltam, állapotom ellenére még fára is másztam. Édesapám rengeteget foglalkozott velem, nagyon sok munkája van abban, hogy valamilyen szinten újra megtanultam járni. Emlékszem, hogy volt egy olyan hentes is, aki a forradalom után elmenekült Svájcba, és ott egy gyógytornásznál dolgozott. Kétkezi munkát végzett, de ellesett tőle néhány módszert, és miután hazatért, elkezdett foglalkozni velem is. Nála nagyon kemény tornákat kellett végezni, de sokat köszönhetek neki. Édesapám is azokat a gyakorlatokat végeztette velem évekig, amiket ő tanított meg nekünk. Bár ezek a tréningek szinte kínzásnak tűntek, sikerült viszonylag jól felépülnöm. A fejlődés szintjét mutatja, hogy kezdetben csak járógéppel tudtam jártam, ami tizennégy éves koromig egészen mellkasomig ért, utána pedig már elég volt a csípőkosár. Később egy olyan gépet használtam, ami az ágyékomig ért, és utána már csak térd alatti támasz kellett. A láb teljes stabilitását, és főként az izmaim erejét soha nem nyertem vissza.”
Indul az iskola
Ágnest édesapja úgy nevelte, hogy állapota miatt ne sajnálja magát, lehetőségeihez képest igyekezzen mindig erős és ügyes lenni. Hatalmas életszeretetet adott át neki, amiért máig hálás. „Meggyőződésem, hogy ha valakire a sors nagy terhet ró, akkor mellé ad egy fogódzkodót is. Például egy tulajdonságot, ami jobbá, erősebbé tehet bennünket. Ez segített át azokon a nehézségeket is, amikkel az iskolakezdést követően szembesültem. Mert az első időszakban rengeteget csúfoltak, megesett, hogy sírva mentem haza. Később már meg tudtam védeni magam, hatalmas igazságérzetem volt. Megesett az is, hogy ha a fiúk bántották őket, megvédtem a lányokat is. Furcsán hangzik, de ezt pont az segítette, hogy a rengeteg torna miatt nagyon erősek voltak a vállaim és a karjaim. Nem mondom, hogy verekedtem, de tőlem a fiúk tényleg kaptak nagy pofonokat is.”
A középiskolában Ágnesnek már csak egyetlen botra volt szüksége, és önhatalmúlag elhagyta az ortopédcipőket is. „Azt szoktam mondani, hogy én voltam a sánta lány, nagy pofával. Mindig is megosztó személyiség voltam, akit vagy nagyon szerettek, vagy nagyon nem. Ez máig így van, talán azért, mert mindig életvidám és segítőkész vagyok, de ha bajom van, akkor azt azonnal megmondom. Viszont utólag már senkire nem haragszom, nem tudok haragot tartani.”
Új utakon
Ágnes a gimnáziumban erősen érdeklődött a biológia iránt, nyaranta pedig egy-két hónapot a Magyar Tudományos Akadémia laborjában töltött. Az MTA-tól ajánlólevelet is kapott ahhoz, hogy a középiskola után felvegyék az ELTE természettudományi karára, de hiába sikerült jól az érettségije, illetve a biológia és a kémia felvételije, a korszellem miatt nem jutott be az egyetemre. Ehhez tudni kell, hogy Ágnes a Ratkó-korszakban született, amikor a népesedéspolitikai propaganda egyik fő jelmondata az volt, hogy Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség! – és ehhez igazodott az egyetemi férőhelyek nemek szerinti megosztása is. Pozitív fordulat viszont történt az életében, eljutott ugyanis egy csehszlovákiai üdülőhelyre, ahol egy kéthónapos rehabilitáción vehetett részt.
„Ott ismertem meg egy olasz festőművészt, aki később a férjem lett. Az egyetemre a következő évben már be sem adtam a jelentkezésemet, mert akkor már menyasszony voltam, és tervben volt, hogy kiköltözöm Olaszországba. Ez hatalmas küzdelem volt, mert a férjem előkelő családból származott, és számukra én egy nincstelen voltam egy kommunista országból. Húszéves voltam, amikor összeházasodtunk, azt követően kint éltünk tíz évet – azért csak tízet, mert tragédia történt, és a férjemet egy hirtelen szívleállás miatt elvesztettem. Korábban vártunk egy ikerpárt is, de ők angyalkák lettek. Másfél évvel a férjem halála után költöztem haza, és elkezdtem műszaki tolmácsként dolgozni, fordítási feladatokat végezni. Erre az adott lehetőséget, hogy olaszországi éveim alatt – időnként hazajárva – az ELTE-n felsőfokú államvizsgát szereztem olasz nyelvből. Letettem a szaktolmácsi vizsgát is, így hitelesíthettem is a lefordított dokumentumokat.”
Ágnes a hazatérést követő években egy gyerekkori jóbarátjával kötötte össze életét, vele alapított családot. „Két lányunk született, akik ma már nagylányok, és már vannak unokáim is: az egyiküknél egy, aki hároméves, a másikuknál pedig egy három és fél éves ikerpár. Utóbbiakat a születésük után hozzám hozták haza, mert a szülői lakást éppen felújították. Így én az első perctől kezdve segítettem a pelenkázást és az etetést, és igazából mindent. Nyolc hónapot laktak nálam, addig végig mellettük voltam, és ma is gyakran vigyázok rájuk. Persze az unokákkal már nehezebben bírok, mint annak idején a saját gyerekeimmel, mert a gyerekbénulás nálam is poszt-polio szindrómához vezetett. Ez az állapot a gyermekbénulás túlélőinél több évtizeddel később alakulhat ki, és nem fertőző, de újbóli izomgyengülést okoz azokon a területeken, amelyeket korábban a gyermekbénulás érintett. Emiatt kellett hat éve kerekesszékbe ülnöm. Ma már szinte csak azzal közlekedek, mert ugyan rövidebb időre fel tudok állni és meg tudok tenni néhány lépést, de stabilitásom nincs, így muszáj hamar leülnöm.”
Út a tánchoz
A tánc Ágnesnek mindig is szenvedélye volt, már kisgyerekként is arról álmodozott, hogy táncos lesz – de a terveket a gyermekbénulás kettétörte. „Azt igazából ma sem tudom, hogy a tánchoz mennyire van tehetségem, de az biztos, hogy a ritmusérzékem jó, és szépek a mozdulataim. A tánchoz kell a mimika is, és én jól játszom az arcommal is. Szintén jellemző rám, hogy ha színházban vagy koncerten vagyok, akkor úgymond ülve táncolok. Úgy, hogy a mellettem ülőkben fel sem merül, hogy bármilyen mozgási problémám van. Ennek ellenére már elmúltam 60 éves, amikor a kerekesszékes tánccal megismerkedtem. Ez a történet úgy kezdődött, hogy az interneten rátaláltam két sorstársra, akik egy kerekesszékes csapatban táncoltak, és tagokat toboroztak. Elsőre elzárkóztam az ötlettől, mondván, nem vagyok kerekesszékes, de arra azért rávettek, hogy elmenjek őket megnézni. A programot élveztem, ők pedig odacsempésztek pluszban egy kerekesszéket, azzal a feltett szándékkal, hogy ’elcsábítsanak’. A tervük sikerült, mert beleültem a székbe, és egy héttel később már én is felléptem a csapattal. Náluk összesen nyolc hónapot táncoltam.”
Ágnes a táncot elkezdte egyre komolyabban venni, figyelt a koreográfiára, minden apróságra. Jelentkezett egy vegyes kombitánccsoportba is, ahol kerekesszékesek táncoltak álló párjukkal. „Velük nagyjából egy évet töltöttem, de utána váltottam, és szólóban folytattam a táncolást. Korábbról már ismertem Jegonyán Okszánát, aki a magyar kerekesszékes versenytáncot megteremtette, ő lett az edzőm és a koreográfusom. Neki köszönhetően váltam szólista freestyle táncossá. Másfél évig versenytáncoltam, és az idő alatt kétszer lettem magyar bajnok. Nagyon gyorsan fejlődtem, a zsűri el sem akarta hinni, hogy frissen kezdtem ezt a fajta táncot. Eljutottam már az első évben külföldi versenyekre is, voltam Európa-bajnokságon és világbajnokságon. Különösen büszke vagyok arra, hogy jártam Szentpéterváron világkupán, és ott közönségdíjat kaptam. Ezt a kupát akkor rendeztek meg kilencedik vagy tizedik alkalommal, de előttem soha nem kapott közönségdíjat olyasvalaki, aki nem orosz származású. Mert persze előfordult, hogy nyert külföldi versenyző, de csak olyan, aki orosz gyökerekkel rendelkezett.”
Ágnes a versenyzés másfél évében rengeteget szerepelt rendezvényeken, és magát a táncolást később sem hagyta abba. „Pár évvel ezelőtt a tangóba is belekóstoltam, és részt vettem a Tango Harmony zenekar utcatangó projektjében is. Három ilyen fellépésem volt, az egyik táncpartneremmel pedig azóta is közönség elé állunk rendezvényeken. Nemrég táncoltam az Ability Fashion divatbemutatóján, és már többször ott voltam a Mozdulj! Közhasznú Egyesület eseményein is. Máig rengeteg helyre hívnak, és bár az unokák miatt elfoglalt vagyok, ma is örülök a felkéréseknek.”
