Jelenleg egy könyvkiadót vezet, de dolgozott szerkesztőként és újságíróként, munkájában pedig soha nem okozott fennakadást a kerekesszék. Kis Adri mesél arról, hogy éli meg a mindennapjait, mi teszi őt sikeressé.
Jön-megy, egész nap pörög, tempóját egyedül a járvány miatti korlátozások fogták vissza. Ha nem látnánk, hogy mindezt verdának becézett kerekesszékével teszi, eszünkbe sem jutna, hogy fogyatékkal él. Pedig nyitott gerinccel született, és noha kezdetben nem volt súlyosan mozgáskorlátozott, 12 évesen már járókeretre, 15-16 éves korától pedig mankóra volt szüksége. Húszéves volt, amikor kerekesszékbe ült, de otthon és kisebb távokon még boldogult nélküle. Állandó közlekedési eszközévé 28 éves korában vált a „verda”, amikor már szerkesztő-újságíróként dolgozott.
„Kiskoromban még más pályára vágytam, talán azért, mert sok időt töltöttem kórházban. Vonzott a sebészet, de ahogy nőttem, beláttam: képtelen lennék hosszú órákig a betegek fölött állni, műtéteket végezni. Szóval már akkor is realista voltam. Később rendező szerettem volna lenni, méghozzá azért, mert érdekelt a színház világa, de tudtam, fogyatékosként színész nem lehetek. Végül az újságírás mellett döntöttem, de kérdések még akkor is voltak bennem. Például nem voltam biztos abban, hogy képes leszek-e minden feladatot elvégezni, tudok-e elég aktívan mozogni a világban. Aztán szépen lassan kiderült, hogy igen: a sajtóban nagyjából 10 évig dolgoztam, voltam főszerkesztő is” – mondja.
Egy üzletasszony
Pályája az újságírástól 2021-ben kanyarodott el, jelenleg egy közepes méretű könyvkiadót vezet. Kicsit úgy érzi magát, mint egy üzletasszony, de a váltást egy percig sem bánja, vezetői, szervezői képességeit mindig is szerette kamatoztatni.
„Amikor elhatároztam, hogy munkahelyet váltok, elkezdtem gondolkodni azon, hogy milyen életrajzot küldjek a kiszemelt helyekre. Korábban ugyanis vagy ajánlottak, vagy hívtak egy-egy állásra, így nem volt meglepetés, hogy kerekesszékkel közlekedek. Most viszont vadidegenként pályáztam, és nem tudtam eldönteni, hogy fogyatékosságomat beleírjam-e az életrajzomba. A megoldás az lett, hogy egy egész alakos képet csatoltam magamról, amiből a helyzet egyértelműen kiderült. Vagy ahol kértek motivációs levelet, ott annak végére, mintegy mellesleg beírtam, hogy kerekesszékben élek, de ez engem nem akadályoz semmiben. Mert ugyan bennem már nem merül föl kérdésként, hogy boldogulok-e a munka világában, de tudom, hogy a másik oldalon ez nem feltétlenül egyértelmű. Pedig igazából csak egyetlen szempontot számít: hogy az irodát meg tudom-e közelíteni – hangsúlyozza.
Jóleső gesztusok
Munkahelyei mindig figyeltek rá, már azt megelőzően is, hogy vezetői pozíciót töltött volna be. Például természetes módon, még a munkába lépése előtt megoldották, hogy ő is kijuthasson a korábban nem akadálymentes tetőteraszra. Volt olyan munkahelye is, ahol – bár volt a környéken mozgáskorlátozott parkolóhely – külön neki építettek rámpás beállót a belső udvarra.
„Az ilyen figyelmességek nagyon jólesnek, mert azt mutatják, hogy a feletteseim velem akarnak dolgozni. Persze idézőjelesen, de kicsit azt érzem, hogy én a sikeremet is ebben mérem – emeli ki. Az ilyen gesztusok jelzik, hogy valakinek tényleg szüksége van a szakértelmére, a személyes jelenlétére.
