null

„Korábban nem dolgoztam, ez az első munkahelyem”

Még tanult, amikor felfigyelt a nemzeti lottótársaság karitatív hálózatára, a sorsjegyárusi feladatkör pedig annyira megtetszett neki, hogy hamar munkába is állt. Nyúl Noémi a Dunaújvárosi Egyetem felsőoktatási szakképzésén hallgatott televíziós műsorkészítést, így a vásárlókkal való kommunikáció – bár kezdetben izgult – nem okozott neki gondot.

Lassan négy éve dolgozik a nemzeti lottótársaság karitatív hálózatánál Nyúl Noémi, akinek értékesítőasztala egy dunaújvárosi szupermarketban áll. Veleszületett probléma miatt akadályozott a járása – koraszülöttként agyvérzésen esett át, az okozott nála maradandó károsodást –, de ez a feladatok ellátásban nem gátolja, teljes életet tud élni. A karitatív hálózatról a véletlen folytán szerzett tudomást, a lehetőség pedig megtetszett neki. „Vásárlóként jártam az áruházban, akkor tudtam meg, hogy az egyik ismerősöm párja sorsjegyárusként dolgozik. Észrevette, hogy máshogy megyek, mint a többiek, így megkérdezte, nem érdekelne-e engem ez a munka – ő épp akkor váltott munkahelyet, és a helyére kerestek új kollégát. Mivel még tanultam, nem ígérhettem neki semmit, de elgondolkodtam. Tudtam, hogy járhatok majd tréningekre és megismerhetem a távolabbi munkatársakat, kapunk juttatásokat is” – meséli Noémi.

A karitatív hálózat munkatársa kis gondolkodási idő után döntött úgy, hogy a munkát elvállalja. Akkoriban a sorsjegyárusok még nem tableten dolgoztak, de a betanulás így is könnyen ment neki. „Kicsit izgultam, hogy sikerül-e megbirkózni a feladattal, pláne, hogy korábban soha nem dolgoztam, ez volt az első munkahelyem. De megoldottam mindent, jól tudtam kommunikálni a vásárlókkal is. A munkát hamar megszerettem, ma már barátias hangulatban beszélgetek a vevőimmel, akik közül többen visszajárók. Persze idő kellett ahhoz, hogy nyitni tudjak mindenki felé, de ma már többekkel nagyon jó viszonyban vagyok. Vannak, akik apró ajándékokkal, például csokival is szoktak kedveskedni nekem” – mondja.

Noémi televíziós műsorkészítést tanult a Dunaújvárosi Egyetem felsőoktatási szakképzésén, a kommunikációban az ott elsajátított tudás is segíti. A tanulmányai idején még négy órában dolgozott, de ma már ötórás munkaidőben árulja a sorsjegyeket, vállalt másodállást is. „Egy egészségügyi szolgáltatónál vagyok recepciós, kedden és csütörtökön pedig asszisztensként is segítek az egyik orvosnak. Ha van szabadidőm, akkor a barátnőimmel találkozok és beszélgetek, vagy szervezünk valamilyen programot. Például elmegyünk a Velencei-tóhoz, ami közel van” – mondja. Szereti a pihenős hétvégéket, azok mindig feltöltik.

„Mivel itthon sosem volt, a személyi asszisztenciát még az érintettek sem ismerik.”

A Freekey társalapítójaként dolgozik azért, hogy a fogyatékossággal élők személyi asszisztenciával kaphassanak lehetőséget a teljes élethez. Csángó Dánielnek megadatik, hogy finanszírozni tud egy ilyen szolgáltatást, de ez nem mindenhol alapvetés, és az érintettek szüleitől sem várható a végtelenségig ilyen segítség. Társaival nem a jótékonykodásban hisz, hanem abban, hogy az államilag támogatott asszisztencia lehetőséget ad arra, hogy a sorstársak adófizetőkké válhassanak, és családtagjaik is kiléphessenek az önkéntes segítés ördögi köréből.

Elolvasom

„Elfogadó családban nőttem fel, már gyerekként tudtam, sokféle érték van”

Magyarországon 1993 után, a közoktatási törvény változását követően kezdett elterjedni, hogy az akadályozottsággal élő diákok ép társaikkal közös intézménybe járjanak. Az integráció korát megelőzve ágyazott meg ennek a Gyermekek Háza, amelynek alapítója és vezetője a kezdetektől a diákok sokszínűségére fókuszált. Kókayné Lányi Mariettát pályájáról és motivációiról faggattuk.

Elolvasom