Általános iskolásként ismerkedett meg a kerekesszékes tánccal, még mit sem sejtve arról, hogy aztán tagja lesz egy kerekesszékes tánccsoportnak – utána pedig az Erkel Színház színpadára is kigördül sok éven át, hogy táncát láthassa a Puskás, a musical közönsége. Görömbei Renáta tavaly az iskolapadba is visszaült, hogy megszerezze az érettségit, és általa a lehetőséget arra, hogy könyvelést tanuljon.
Renáta mindig jókedvű és tettre kész, ha nem látnánk, fel sem merülne bennünk, hogy kerekesszékkel közlekedik. Azért van erre szüksége, mert nyitott gerinccel született és miatta deréktól lefelé lebénult, egyedül a jobb lábában maradt meg némi érzékelés. Járni viszont soha nem tudott, már gyerekként is kerekesszékkel közlekedett. „Kesztölcön éltünk, de édesanyám már pici koromban beíratott a Pető Intézetbe, oda jártam bentlakásos óvodába, és ott tudtak engem fejleszteni. Ezt követően a Mexikói úti Mozgásjavító EGYMI-be kerültem, ahol diákotthonban laktam. Rengeteg segítséget kaptam ott is, és ott végezhettem el az általános iskolát. A kerekesszékes tánccal egy tanáromnak köszönhetően ismerkedtem meg. Ő kezdetben csak arra biztatott bennünket, hogy egy zsámolyon ülve emelgessük zenére a feldíszített hulahopp-karikákat, később pedig előállt azzal az ötlettel, hogy táncoljunk kerekesszékkel. A táncot négyen kezdtük meg, én pedig egyből beleszerelmesedtem.”
Az EGYMI után Renáta Balassagyarmaton folytatta tanulmányait, egy szakmunkásképzőben. „Ide azért kerültem, mert az általános után fogalmam sem volt arról, hogy merre menjek tovább. Pedig akkor – mivel egy műtét miatt osztályt kellett ismételnem – már majdnem 16 éves voltam. A szakmunkásképzőben elvégeztem a kilencedik és a tizedik osztályt, és kitanultam két szakmát. A táncot ott is folytattam, és bevontam abba másokat is. A többiek kezdetben nem hitték el, hogy tudok táncolni a kerekesszékkel, de később ott is létrejött egy csapat. Először csak iskolai rendezvényeken léptünk fel, majd miután az iskola létrehozott egy alapítványt, annak gáláján is. A szakmunkás után táncolási lehetőség nélkül maradtam, aminek nem örültem.”
Renáta a kerekesszékes tánchoz akkor talált vissza, amikor részt vett a Máltai Szeretetszolgálat nyári táborban, és ott találkozott a kerekesszékesekből álló ParaDance Company táncegyüttessel. „Egy barátnőm biztatására mentem oda hozzájuk, és miután meghívtak az egyik próbájukra, náluk is ragadtam. Már vagy tíz éve tagja vagyok a csapatnak, de ma már ritkán lépünk fel. Korábban átlagosan heti egyszer próbáltunk, és nyáron szinte hetente táncoltunk közönség előtt. A balatonboglári, nyár közepén tartott fesztiválra mindig meghívtak bennünket, a legtöbben ott voltak kíváncsiak a produkciónkra. Nagyon szerettem ott fellépni, mert a tapsoló közönség mindig körbeállt bennünket. Bayer Judittal, a ParaDance koreográfusával az Art's Ok Táncstúdióban is dolgoztam együtt. Annak tagjai kisebb-nagyobb gyerekek voltak, és Judit járt velük versenyekre, többet meg is nyert. Egy alkalommal megkeresett engem is, és elmondta, hogy az egyik darabjába szeretne egy kerekesszékes táncost. Én örömmel vállaltam a fellépést, és szívesen csatlakoztam hozzájuk is. Különleges élmény volt számomra az is, és egy csodálatos időszakot jelentett az életemben.”
Irány a színház!
Szerepelt Renáta a Puskás, a musical című darabban is, amit az Erkel Színházban játszottak Szente Vajk rendezésében. Ebbe annak köszönhetően csöppent bele, hogy nagyjából nyolc évig fekvenyomóként versenyzett, és abban a minőségében bekerült a Paralimpiai Bizottság látóterébe. „Utóbbinak az elnöke ennek a darabnak a producere is volt, és mindenképpen szeretett volna a musicalbe egy olyan szereplőt, aki kerekesszékes. Az ő ötlete volt, hogy a készítők hívjanak engem fel, és kérdezzék meg, lenne-e kedvem csatlakozni a stábhoz. Természetesen volt, és már a próbákat is nagyon élveztem. Vihettem magammal egy régi ismerőst is, aki szintén bekapcsolódott a munkába. Fantasztikus volt, hogy olyan emberek között táncolhattunk, mint Szabó P. Szilveszter Jászai Mari-díjas színész, vagy éppen a szintén Jászai Mari-díjas Fehér Tibor. Emlékszem, tátott szájjal bámultuk, hogy hol is vagyunk. Mi nagyjából az első felvonás közepén szerepeltünk, ami hatalmas élmény volt. A darab nagyjából öt évig futott, de a tavalyi év elején sajnos levették a repertoárból.”
Renáta életének ma már a fekvenyomás sem része, de csak rajta múlik, hogy abba újra belevág-e. „Ez a sportág azért került a látókörömbe, mert régen volt egy testépítő párom, akivel hobbiszinten elkezdtem edzeni. Készült rólam egy videó is, ami felkerült az internetre, és felfigyelt rá a parafekvenyomók szövetségi kapitánya. Megkeresett, az első beszélgetésünkre pedig máig emlékszem: 20 percig magyaráztam neki, hogy nincs az a pénz, amiért én ezt a sportágat versenyszerűen űzzem. Aztán ő 20 percig magyarázta, hogy de legalább próbáljam ki. A történet vége az lett, hogy elmentem hozzájuk, és megtetszett ez a sportág. Az fogott meg benne, hogy úgymond jót tett az egómnak, jól esett, hogy az edzőteremben is többen felfigyeltek rám. Amiatt is jó volt, mert régen nagyon vékony voltam, és tenni sem igazán tudtam az ellen, hogy úgy nézek ki, mint egy csontváz. Ez változott egyből azt követően, hogy elkezdtem edzeni és izmosodni, és azzal együtt többet enni. Egyre jobban tetszett, amit a tükörben látok. A versenyzést tavaly hagytam abba, egyrészt mert azt éreztem, kezdek benne kiégni, másrészt pedig azért, mert elkezdtem újra tanulni. De a sporthoz való visszatérést teljesen nem zárom ki, mert nem tudhatom, mit hoz a jövő.”
Vissza az iskolapadba
Az iskolapadba amiatt ült vissza Renáta, mert annak idején az érettségit nem tette le, és azt szeretné pótolni. „Idén vagyok tizenegyedikes egy esti képzésen, és ha nagy dolgok nem történnek, akkor jövő ilyenkor már érettségizhetek. Az iskola mellett dolgozok is: az Egalitás Alapítványnál végzek adminisztratív feladatokat, amik kapcsolódnak a pénzügyekhez. Ez is afelé terelt, hogy szerezzem meg az érettségit, és utána esetleg tanuljak könyvelést. Érdekel ez a terület, így ha egyetemre nem is jelentkezek, egy tanfolyamon részt szeretnék majd venni. Ez a későbbiekben is hasznos lehet, és a könyvelés végezhető akár otthonról is. Nem mintha szeretnék otthon ülni, de a későbbiekre nézve ez is egy szempont. Az éneklés is felkeltette az érdeklődésemet, mert azt otthon is tudom űzni hobbiszinten, a saját tempómban. A táncra ez nem igaz, azt csapat nélkül nem tudom gyakorolni – viszont a zenétől nem szerettem volna örökre elbúcsúzni.”
Renáta a szabadidejét a leginkább a férjével tölti, vele szerveznek közös programokat. „Négy és fél éve vagyunk együtt és lassan három éve, hogy összeházasodtunk, de látásból – mivel egy olyan üzletben dolgozott, ahol én is vásároltam – már korábbról is ismertük egymást. Akkoriban még kapcsolatban élt, és nekem is volt párom, de amikor a kapcsolatainknak vége lett, elkezdtünk beszélgetni, aztán találkozgatni. A férjem mindenben támogat, aminek nagyon örülök.”
