Nógrádi Áront ma már megbecsülik és elfogadják a munkahelyén, de az élete nem indult ilyen egyszerűen. Az iskolai években sokat bántották és csúfolták, még a tanárok egy része sem tudott mit kezdeni azokkal a viselkedésbeli sajátosságokkal, amelyek az autizmusból eredtek. Gyerekkorában a zenélés és az éneklés hozott neki megnyugvást, mára pedig eljutott oda, hogy közösségekbe jár, és két kórusban is énekel.
A ’80-as években, amikor Áron született, az autizmus-spektrumzavart kevésbé ismerték, a téma nem igazán kapott figyelmet. Az érintetteket a legtöbb helyen egyszerűen csak furcsának tartották, csúfolták, és nem egyszer bántották. Áronnak az óvodában szerencséje volt, mert egy kedves, idősebb óvónő a szeretetével mindenen átsegítette, de az iskolakezdés már nem volt számára egyszerű. Alig indult el az első osztály, amikor egy nagy ijedelem miatt elkezdett repkedve sírni. Ugyan a repkedést utánzó, repetitív kézmozdulatok egyes helyzetekben jellemzőek lehetnek azokra, akik autizmusban érintettek, a furcsa viselkedés előtt mindenki értetlenül állt az iskolában. Áront végül el is tanácsolták.
„Ebben az időszakban még nem volt pontos diagnózisom, az iskolában pedig nem igazán tudtak velem mit kezdeni. A doktornő, aki az óvodai évek végén, a beiskolázás előtt megvizsgált, nagyjából csak annyit írt a papíromra, hogy ’az autisztikus vonásokkal élő, szorongásos és félénk, de értelmes kisfiúnál normál osztályba való beiskolázást javasol’. Ezt követően többször is jártam a gyógypedagógiai főiskolán, hogy a tanulási nehézségeim miatt segítséget kapjak, de végleges diagnózisom csak felnőttként lett. Azt a János kórházban állította fel egy nagyon kedves pszichológus” – mondja Áron.
Lépésről lépésre
Miután az első iskolájából eltanácsolták, Áron átkerült Winkler Márta Kincskereső Tagiskolájába, ahol hat évet töltött. „Nagyon szép időszaka volt ez az életemnek, jó volt ott tanulni. Ezt követően más iskolákba is jártam, de azokon a helyeken a gyerekek közül többen is csúfoltak. Bár a tanárok egy része kedves és segítőkész volt, voltak olyan pedagógusok is, akik nem értették a helyzetemet, és nehézzé tették a dolgomat. Az érettségit matematika felmentéssel tettem le egy szakközépiskola gimnáziumi osztályában, de utána nem találtam a helyemet. Végül elvégeztem egy szociális asszisztens OKJ-képzést, de azon a területen sem akkor, sem azóta nem tudtam elhelyezkedni. A furcsa viselkedésem és a repkedésem hamar feltűnt az embereknek, ahogyan az is, hogy a gondolkodásom szétszórt, és nehezen követem a logikai folyamatokat.”
A fiatalember végül reklámújság-kihordóként tudott elhelyezkedni, utána pedig ebédkihordóként dolgozott egy szociális szolgálatnál. Ezt követően jutott el a Salva Vita Alapítvány segítségével egy bevásárlólánchoz, ahol kocsigyűjtő-visszáruzóként dolgozott.
„Ezt a munkát tizenkét évig végeztem, de a pozícióm pár héttel a koronavírus-járvány előtt megszűnt. Közben egy daganatos betegség miatt kezelésre is szükségem volt, így egy ideig nem tudtam dolgozni. Ahogy az állapotom javult, a járvány pedig a végéhez közeledett, elkezdtem dolgozni egy közösségi térben takarítóként. Ezt követően egy ideig munkanélküli voltam, de végül el tudtam helyezkedni egy sportügynökségnél, ahol belső postázási munkát végzek. Két és fél éve dolgozom itt napi hat órában, és szeretem ezt a munkahelyet. A kollégák látják a nehézségeimet, de abszolút elfogadnak, megértenek.”
Út az énekléshez
Mivel Áron édesapja neves zeneszerző, a zene gyerekkora óta közel áll hozzá. Ötéves korában Forrai Katalin zeneóvodájába is elkezdett járni, amit nagyon szeretett, és a zenélést később sem hagyta abba. „A Kincskereső iskolában sokat énekeltünk és furulyáztunk, és amikor hangszert kellett választani, elkezdtem csellózni. Viszont azt komolyabban nem űzhettem, mert kiderült: nem tudok egyszerre figyelni a vonóra és a másik kezemre, plusz a kottára. Emiatt váltottam, és elkezdtem fuvolázni, ami már jól ment. Viszont a kottaolvasás azóta sem erősségem, így hagyományos zeneiskolába nem is jártam. Ez alól csak a kazincbarcikai Kodály Zoltán Alapfokú Művészeti Iskola volt a kivétel. Oda úgy jutottam el, hogy beiratkoztam egy kazincbarcikai cipészképző szakiskolába, ahol egy évig tanultam – közben kollégista voltam –, és mellette jártam a zeneiskolába. A cipészszakmában nem volt sikerem, de a zene vigasztalt, örömöt és erőt adott, megnyugtatott. Ez az érzés megvan ma is, amikor gyakorlok. A fuvolát főképp ünnepek előtt veszem elő, és játszom rajta egy kicsit.”
Áron (jobb szélen) az Autizmuzsika kórus próbáján
Áron a legjobban énekelni szeret, mint mondja, az mindig feltölti. „Az Autizmuzsika kórusba két-három éve járok, és nagyon örülök, hogy tagja lehetek az ottani közösségnek. Jó megtapasztalni, hogy mások szeretnek, és hogy én is tudok szeretetet adni másoknak. Hogy nem kell szoronganom amiatt, hogy más vagyok. Az Autizmuzsikánál most épp egy új előadásra készülünk fel, amiben népdalokat éneklünk, és néptáncolunk is. Péntekenként vannak a próbáink, nagyon jól haladunk. Tavaly szeptember óta a Csíkszerda kórusba is járok, ahol a kórustagok átlagos emberek, akik elfogadtak. Nekik szerdánként vannak próbáik, és már voltam velük is fellépésen: tavaly karácsonykor a Karácsonyi oratórium című darabot adtuk elő Bob Chilcott-tól. Az éneklés mellett szoktam kirándulni, régebben pedig futottam is, de ma már inkább szobabiciklizek, és közben zenét hallgatok vagy filmet nézek. Ezek az elfoglaltságok is kikapcsolnak, és az énekléshez hasonlóan feltöltenek.”
