null

Táborkeresés egy kerekesszékes konyhatündérrel

Flóra és az egyik barátnője elhatározta, hogy idén főzős táborba mennek, felfedezni az olasz gasztronómia világát. Tapasztalatom szerint a mi esetünkben nem elég egy szimpla jelentkezés, vagy regisztráció. Első lépésként ilyenkor mindig fel szoktam hívni a szervezőket, hogy tudják-e fogadni a kerekesszékes kislányomat. Elmondom azt is, hogy a lányom normális székre önállóan ki tud ülni, pár lépést meg tud tenni, székben biztonságosan közlekedik egyedül, szalad és versenyez a többiekkel, valamint a barátnője is tud neki segíteni, akivel együtt menne a táborba.

Ebben az esetben is így tettem. A telefon végén lévő hölgynek elmondtam a fentieket, majd egy számomra igen meglepő válasz érkezett. A hallottak alapján a táboroztató hölgy kerek perec kijelentette: „Anyuka, a gyermeke nem fogja jól érezni itt magát!” Elkeseredtem a válasz hallatán, és magamban hozzá is fűztem: ha így állunk hozzá már az elején, akkor nagy eséllyel így is lesz...

Eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom következő nap, a fejemben az alábbiak szerint zajlott volna a beszélgetés. „Halló, jó napot kívánok! Drávucz Rita vagyok, tegnap beszéltünk telefonon, nekem van a kerekesszékes kislányom. Aludtam egyet arra, amit mondott és bevallom, nagyon szomorú lettem. Szülőtársaimmal és számos, a témára nyitott vállalattal, egyesülettel és civil szervezettel rengeteget teszünk azért, hogy a fogyatékkal élők társadalmi elfogadására nyitottabbak legyenek az emberek, és ne legyen akadály az érintett gyerekek számára, hogy hasonló élményeket élhessenek át, mint ép társaik. Évek óta jelentkezünk különböző táborokba, és a legtöbb esetben a megoldásra fókuszálnak a szervezők. Azért is bánt a mostani helyzet, mert semmi jelét nem láttam ennek a nyitottságnak, arról nem is beszélve, hogy mindezt Flórával is meg kellett osztanom. És bár lehetnek észszerű okai is annak, hogy egy kerekesszékes gyereket nem tudnak fogadni, ezt nem tudhattam meg."

Az én kislányom nem szeretne többet és mást, mint együtt lenni kortársaival, közösen részt venni a játékokban, ugyanúgy, mint minden gyermek. Flóra nem szeretne mást, csak megtanulni főzni, ami az ő helyzetében nem is irreális vágy. Inkluzív iskolába jár, ép gyerekek közé, sokkal többet tud saját magáról és a szükségleteiről, mint azt bárki hinné. Imádja az olasz konyhát és a nyelvet is, mert az anyukája ezt beszéli.

Bízom benne, hogy ez a bejegyzés elgondolkodtatja az olvasókat és nyitottabbá válnak. És ha olyan helyzetbe kerülnek, adnak egy esélyt arra, hogy egy fogyatékossággal élő megmutassa, képes beilleszkedni a társadalomba és lebontani azokat a korlátokat, amelyek ma még olykor fizikailag és a fejekben is ott vannak.

„Négy gyerekem van, és az ötödik az elemi rehabilitáció”

Négy gyerekét gyengénlátóként nevelte fel, és ő tette le az elemi rehabilitáció hazai alapjait. Tolnayné Csattos Márta gyógypedagógusként dolgozott a Vakok Állami Intézetében, ahol ő alakította ki, majd vezette az Elemi Rehabilitációs Központot. Látását húsz évvel ezelőtt veszítette el teljesen, de azóta is ugyanolyan aktív, mint korábban. Fehér bottal közlekedik, de otthon tökéletesen eligazodik, három unokájára is ugyanúgy vigyáz, mint bármely nagymama.

 

Elolvasom

„Szeretek adni, egyszerűen ilyen típusú ember vagyok”

Februárban helyezkedett el a nemzeti lottótársaság karitatív hálózatánál, a vásárlókkal pedig egyből örömmel beszélgetett, az ilyesmit már vendéglátósként is élvezte. Bár Simon Gábor Zoltán szakácsként és felszolgálóként kézsérülése miatt már nem tudna dolgozni, a sorsjegyárusítás semmilyen nehézséget nem okoz számára, feladatait gond nélkül el tudja látni.

Elolvasom

Gyógypedagógus és békés harcos

Nemcsak a pesterzsébeti Benedek Elek EGYMI gyógypedagógusaként és testnevelőtanáraként segíti a fogyatékossággal élő gyerekeket, hanem edzőként és az inkluzív karate hazai meghonosítójaként is. Halász Attila a karate mellett munkájában és elhivatottságában is fekete öves.

Elolvasom