Elmesélem milyen volt az első alkalom. Drávucz Rita jegyzete.
Élsportolóként nem volt alkalmam extrém sportokat kipróbálni, mert mindig attól rettegtem, hogy sérülés ér. Most azonban, hogy már visszavonultam az aktív sportéletből, folyamatosan keresem azokat az akár extrém sportolási lehetőségeket is, amelyeket kerekesszékkel is ki lehet próbálni. Fontos, számomra ugyanis, hogy Flóra, a kerekesszéket használó tízéves kislányom is részt tudjon venni ezekben a kalandokban, megismerkedjen új sportágakkal, parasportágakkal.
Ezeken az alkalmakon megismerkedhetünk a mozgásukban akadályozottak számára elérhető sportágakkal, és nekem is van alkalmam kipróbálni újabb kihívásokat. Ilyen volt a falmászás is, amit mindketten megkedveltünk, valamint az egyik bakancslistámon szereplő sportág, a wakeboard, amelyet évek óta ki szeretnék próbálni.
Már többször találkoztunk Lőrincz Krisztinával a DISWAKE SE vezetőjével, alapítójával, aki saját maga is kerekesszékes. Tavaly szeptemberben a Mozgásjavító Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény által szervezett, NE Parázz! sportágakat bemutató élménynapon esett szó arról, hogy Flórát deszkára tegyük és mozgáskorlátozottként átélhesse a wakeboardozás élményét. Édesanyaként számomra nagyon fontos, hogy Flóra érezze és megtapasztalja, hogy azért, mert kerekesszéket használ, ő is részt tud venni szinte mindenben, csak meg kell találni azokat az embereket és szervezeteket, akiknek az integráció fontos és nyitottak az érintettek fogadására. Ehhez szükség van speciális, úgynevezett adaptált eszközökre is, amiket szintén biztosítani tudnak.
Idén először a Mozgás Éjszakáján volt kerekesszékes futam is, amely annyira megtetszett nekünk, hogy nem is vártunk sokat, hamarosan mi is a wakeboard pálya felé vettük az irányt. Ez az időszak azért volt szerencsés, mert a budakalászi Gézengúzban táborozott Flóra 1 hétig, és a wakeboard pálya pár perc sétára volt ettől a helytől. Nem is tétováztunk, a tábor után elindultunk, hogy Flóra aznap harmadjára is vízbe csobbanva kipróbáljon egy újabb sportágat.
Flórát deszkára térdeltették és a legprofibb sráccal rögtön mentek együtt pár kört, én pedig csak kapkodtam a fejem, hogy milyen gyorsan és profi módon integrálják ebbe a sportágba is a mozgáskorlátozottakat. Pár perccel később már csak azt láttam, hogy Flóra fülig érő szájjal fordul felém, miközben épp a következő körre fordulnak rá.
Nagyon boldogok voltunk, hogy egy újabb sportággal ismerkedhettünk meg. Tehát, ha van helyszín, van adaptált eszköz és megvannak azok az emberek, akik szeretnének segíteni, akkor a mi történetünkön keresztül is látható, hogy nincs lehetetlen.
Ez más, a fogyatékossággal élők részére még nem elérhető sportágakra is igaz. Ezek a sportélmények ugyanis meghatározóak gyermekek életében, örömet és a közösség szeretetét adják át azáltal, hogy nem csak épeknek érhetőek el. Szuper lenne, ha a sportban résztvevő szakemberek a fogyatékossággal élők számára az utánpótlásban is több helyet és lehetőséget biztosítanának a sportágak kipróbálására és űzésére.
Mit láttam Flórán? Felszabadult örömöt, élményt, szabadságérzést, boldogságot, hogy repül a vízen. Én és a többiek a parton pedig vele együtt örültünk. Flóra nem mozgáskorlátozott volt, hanem egy sportolni vágyó és sportolni tudó gyermek.
Szerintem fontos, hogy a fogyatékossággal élő gyerekek is megtapasztalják a sport élményét, ami hihetetlen javulást okozhat az életminőségükben. Bízom benne, hogy aki ezt olvassa és bármilyen szinten köze van a sportokhoz, tesz azért, hogy elérhetővé tegye az adott sportágat mindenki számára. Ugye értjük, hogy a mindenkibe kik tartoznak? Az épek mellett a fogyatékossággal élők is.
Nemrég jelent meg egy cikk Krisztiről az Egy Sima Egy Fordított Egyesület honlapján, ami mélyen meghatott, elmondom, miért. Kriszti egy tök jó fej csaj, aki megy az álmai után és hallgat a szívére, előtte nincs akadály. A cikket olvasva éreztem, hogy nagyon sok a közös benne és bennünk.
Nagyon érdekel, hogy kinek milyen az útja az élete során, mi volt az oka, hogy székbe került, vagy éppen amputálták a lábát. Szerintem az a normális, ha kíváncsiak vagyunk egymásra, az érdeklődésünket mutassuk meg a másik irányába azzal, hogy kérdezünk.
Oké, de mi van, ha engem érdekel, de ugyanakkor félek, hogy megbántom őt, mert rossz emléket kell felidéznie, vagy mert biztos mindenki azt kérdezi tőle először, hogy miért került kerekesszékbe. Utánajártam egy picit:
– Kriszti, 10-ből hányan kérdezik meg, hogy veled mi történt?
– Munkahelyi kapcsolatok során ritkán kerül szóba ez, a sportban azonban, ahol sokkal közvetlenebb a közeg, hamarabb rákérdeznek. Általában nehezen szedik össze a bátorságukat az emberek, hogy merjenek kérdezni, és akkor sem ez az első kérdés, de előbb-utóbb eljutunk ide is, ami szerintem teljesen rendben van. Én is kíváncsi természet vagyok. Azt azonban fontosnak tartom, hogy ne azért kérdezze meg az illető, hogy mi történt velem, hogy elmondhassa a saját nyűgjét, baját, hanem azért, mert kíváncsi és érdeklődő. Sajnos sok olyan emberrel találkoztam, aki a szavunkba vágva elkezdi a saját betegségeit és kórházi élményeit mesélni, és képtelenség abból kizökkenteni. A gyerekek azonban általában nagyon cukik szoktak lenni. Az ő őszinteségük irigylésre méltó. Bevásárlás közben gyakran odalépnek hozzám és megkérdezik, hogy fáj a lábam, vagy miért vagyok székben? Nagyon szeretem, mikor a szülők ezt jól reagálják le és biztatják a gyereket a kérdezésre, nem pedig elhúzzák, hogy „maradj csendben, nem szabad....”. Mindkét szitu gyakori.
– Te hogyan éled meg, ha vadidegenek kérdezgetnek?
– Annyira sűrűn nem történik ez meg, néhányszor meg szívesen mesélek a sztorimról. Az érzékenyítő előadásaimba is mindig beleveszem, hogy miért is vagyok székben. Ha nem a gyerekeknek vagy résztvevőknek kell erre rákérdezni, akkor utána már látják, hogy tényleg bátran, bármit kérdezhetnek.
– Milyen érzéssel mesélsz róla?
– Semmi különösebb érzésem nincs azzal kapcsolatban, ha beszélni kell az autóbalesetemről. Néhány poénnal lehet oldani a kérdező zavarát.
– Robi, 10-ből hányan kérdezik meg, hogy veled mi történt?
– Ha észreveszik – hosszú nadrágban nem látszódik, hogy amputálták az egyik lábamat és protézissel járok –, akkor 10 emberből 6-an, 7-en megkérdezik, hogy mi történt velem. Nem mindig ez az első kérdés, munkahelyi kapcsolatok során inkább kell már egy mélyebb ismeretség, de mondjuk a wakeboard pályán előfordult már, hogy ez az első kérdések között szerepelt.
– Mennyire zavar, hogy kérdezgetnek. Rá lehet erre unni?
– Nem unom a kérdéseket, nyugodtan lehet kérdezni bármit.”
– Milyen érzéssel mesélsz róla?
– Szívesen elmesélem. Mindenkinek hangsúlyozom, hogy kérdezzenek nyugodtan, mert nem okoz problémát erről beszélni, szívesen válaszolok minden kérdésekre.
– Balázs, 10-ből hányan kérdezik meg, hogy veled mi történt?
– Nagyjából fele-fele. Ha elkezdünk beszélgetni, akkor általában megkérdezik, hogy miért vagyok székben, jellemzően az első 3 kérdésben benne van ez is.
– Hogy viszonyulsz ehhez a kérdéshez? Sokadjára nem unalmas?
– Nem tudom. Nem, nem unom. Inkább ha rácsatlakoznak, ha megpróbálják tromfolni, azt unom. Nem szeretem azt, amikor elkezdik a rémsztorikat, meg a baleseteket, betegségeket taglalni, mert ez nagyon negatív spirálba viszi a beszélgetést.
– Milyen érzéssel mesélsz a te történetedről?
– Változó, attól függ, hogy milyen hangulatban vagyok. Van, amikor teljesen oké, van, amikor rossz érzéssel. Általában akkor mesélek róla, ha jó hangulatban vagyok, ha rosszban, akkor gyorsan rövidre zárom.
Higgyétek el, hogy aki wakeboardozik amputált, vagy bénult lábbal, az már képes volt elfogadni a helyzetét; az az ok, ami ezt a helyzetet előidézte – lehet például egy baleset, vagy egy veleszületett betegség – az az életének, a múltjának egy része. Azzal, hogy közelebb mentek és kérdést tesztek fel, lehetőséget kaptok arra, hogy megismerkedjetek a másikkal és a nyitottságotokkal bizonyítsátok, hogy érdeklődtök a személye iránt. Úgyhogy szerintem ne féljetek kérdezni, mert a kérdezés azt jelenti, hogy nyitottak vagytok a másikra. Fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk!
Ha többet szeretnél Flóráról olvasni, itt megteheted.
