Magyarországon 1993 után, a közoktatási törvény változását követően kezdett elterjedni, hogy az akadályozottsággal élő diákok ép társaikkal közös intézménybe járjanak. Az integráció korát megelőzve ágyazott meg ennek a Gyermekek Háza, amelynek alapítója és vezetője a kezdetektől a diákok sokszínűségére fókuszált, működési engedélyt eleve arra kért, hogy differenciáltan, az egyéni lehetőségekhez igazodva oktathassanak. Kókayné Lányi Mariettát pályájáról és motivációiról faggattuk.
A Gyermekek Háza már akkor befogadó iskolaként működött, amikor a hazai iskolarendszerben még nyoma sem volt a kooperatív tanításnak, az inkluzív oktatásnak. Igazgatójának gyerekkori vágya volt, hogy pedagógus legyen, már a játékai is ehhez a pályához kötődtek. „Kislányként gyakran játszottam iskolásat, volt egy tanári asztalom, és aki hajlandó volt velem játszani – ez általában a húgom vagy az apukám volt, de megesett, hogy játékbabák voltak a diákok –, azokat örömmel tanítottam. Ezt nagyon szerettem, de középiskolában más irányba is kitekintettem, rengeteg dolog érdekelt. Volt egy kutyám, miatta annak ötlete is felmerült, hogy állatorvos legyek. Olyan időszak is volt, amikor színésznő akartam lenni, de amikor érettségi előtt álltam és a továbbtanulásról kellett döntenem, már egyértelmű volt, hogy a tanítóképzőre megyek” – mondja Lányi Marietta.
Marietta családjában nem volt pedagógus, de húga, Kata szintén ezt a pályát választotta, együtt tanítanak a Gyermekek Házában. Édesanyja könyvtárosként dolgozott, édesapja közgazdász volt. „A könyvtár világa engem is vonzott, és amikor első évben nem vettek fel a főiskolára – a ’70-es évekről beszélünk, én pedig nem voltam túl jó káder –, elmentem anyukám mellé dolgozni a könyvtárba. Ott jöttem rá, hogy a könyvtár ugyan varázslatos, de nem az én világom, hiányzik belőle a mozgás és a pezsgés. Újra felvételiztem és felvettek. Örülök, hogy tanító lettem, imádom azt a korosztályt, amit taníthatok. Nemrég pont azt számolgattam, hogy 40 éve vagyok a pályán, és már jó sok felnőtt van, aki tőlem tanult meg írni és olvasni, szöveget érteni, ami nagyon jó érzés.”
Egyből mély vízbe
Lányi Marietta már a főiskolai évek alatt tanított gyerekeket, ugyanis abban az időszakban a képzés első éve nappali rendszerű volt, a következő kettő pedig levelező. „Bedobtak bennünk a mély vízbe, és mivel nagy volt a tanítóhiány, hamar osztályt is kaptunk. Ez jó volt, mert az elmélet és a gyakorlat együtt futott, és amikor a tanár az egyetemen mondott valamit, mi rögtön tudtunk hozzá példát illeszteni. Remek tanáraink voltak, sokan a ELTÉ-ről is áttanítottak. A munkát az I. kerületi Batthyány utcai általános iskolában kezdtem, és már ott foglalkoztatott, hogy miképp lehetne jobban, a gyerekek egyéni sajátosságaira figyelve oktatni. Szerencsém volt, mert az ottani igazgatóhelyettes, Zágon Bertalanné is kereste az új lehetőségeket. Fontos újítás volt akkoriban az egész napos iskola bevezetése. Ez jó volt, mert egyszerre voltunk szabadidőben a gyerekekkel és egyszerre tanítottunk, ami a rendszert rugalmassá tette. Reggel ráhangolódhattunk a napra, beszélgethettünk a gyerekekkel, aztán tanultunk majd tartottunk egy hosszabb szünetet, később pedig folytatódott az oktatás. Az egész napos együttlétben rejlő lehetőségek rávilágítottak arra, mennyire fontos a tanulók megismerése, a személyes kapcsolatok kialakítása. Együttműködtünk a tanítópárunkkal és a szülőkkel is.”
A befogadó, differenciált oktatás gondolata már a Batthyány utcában megfogalmazódott Lányi Mariettában. Akkoriban főleg matekot tanított, és hamar egyértelművé vált számára, hogy attól, hogy a gyerekek a koruk alapján bekerülnek egy osztályba, még nem tudnak egyformán matematikát tanulni. „Én kisiskolásként nem voltam jó tanuló, nekem is jól esett volna, ha picit megállnak velem a tanárok, lassítanak és megsimogatják a fejemet. Nekem gyerekkoromban kevés ilyen élményem volt, emiatt amikor tanítani kezdtem, figyeltem erre. Nem estem kétségbe, ha valakinek nehezen ment a számolás vagy a betűtanulás, hanem leültem mellé és segítettem. Ennek alapját valószínűleg az adta, hogy elfogadó családban nőttem fel, már gyerekként tudtam, hogy sokfélék vagyunk és sokféle érték van.”
Út a befogadás felé
A ’90-es évek előtt a fogyatékossággal élő gyerekeket külön intézményekben oktatták, így a Gyermekek Háza indulásakor még nem gondolkodhatott sérült tanulók nevelésében. „Egyszerűen csak olyan iskolában gondolkodtunk, ahol természetes a gyerekek közti különbség, és azokra figyelve, személyre szabottan, az egyéni lehetőségeikhez igazodva történik a nevelés, oktatás. Ezzel gyakorlatilag megágyaztunk az inkluzív nevelésnek.”
Amint a törvények lehetővé tették, az iskolavezető és kollégái nyitottak a sérült gyermekek felé. „A történethez hozzátartozik, hogy én a tanítóképző után – még a ’80-as években – a pedagógiai szakot is elvégeztem a bölcsészkaron, és összehasonlító pedagógiából tanultunk a nyugat-európai reformpedagógiákról. Mutattak nekünk egy Montessori-videót, amire a mai napig emlékszem. Azért vésődött ez annyira belém, mert miközben mi azt tanultuk, hogy egy normál iskolában nem lehet helye egy sérült gyereknek, a videóban egy látássérült kislányt láttunk, aki az iskola udvarán a többiekkel játszott. Annyira szép volt, amikor úgy fogócskázott, hogy a többiek fogták a kezét, és megoldották azt is, hogy csúszdázhasson. Ez a kép nagyon belém rögzült, így amikor a rendszerváltás után lehetőség nyílt arra, hogy gondolkozzunk az iskolák megreformálásról, a közoktatás jobbá tételéről, kidolgoztunk egy saját koncepciót. Így indult el a Gyermekek Háza, akkor még a Batthyány utcai iskola keretei között.”
A Gyermekek Háza egy évig működött az I. kerületi intézményben. Sérült gyerekek akkor még nem jártak oda, de az inklúzió és a differenciált oktatás alapjait már letették. A következő évben az iskolai egység átköltözött Hűvösvölgybe, a Klebelsberg Kuno általános iskolába, a második osztály már ott indult. „Nagy szerencsénk volt, mert a Klébi újításra törekedett, akkor indult a gimnáziuma is. Pezsgett minden, a programunkat is örömmel fogadták. Egy együttműködési megállapodás keretében külön intézményegységként kezdtük meg a működést, volt erre engedélyünk a fenntartótótól. A munka 30 évig zajlott így, a rendszer folyamatosan épült, fejlődött. Megtanultunk differenciáltan oktatni, a gyerekeket együttműködő, aktív tanulási helyzetbe hozni. Aztán ’93-ban Csányi Yvonne és Kereszty Zsuzsa – előbbi az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának volt a tanára, utóbbi a tanítóképzőn volt docens – megkeresett minket azzal, hogy nézzünk körbe a világban, miként történik az integráció. Erre egy nemzetközi pályázat adott lehetőséget, annak segítségével ismerhettük meg az európai példákat. Ez azért volt fontos, mert nyugaton a sérült gyerekek együttnevelésének nagy hagyománya volt.”
Igazodni mindenkihez
Az európai tanulmányutat és a külföldi pedagógusok hazai látogatását követően vált a Gyermekek Háza – elsőként az országban – integrálttá és nyitottá, elkezdtek az ép gyerekek mellé fogyatékossággal élő kicsik is érkezni. „Ki merem mondani, hogy ettől én és a kollégáim jobbak lettünk emberileg és szakmailag is. Először hallássérültek érkeztek, aztán sorra megkerestek bennünket más sérüléstípusokkal is. Jöttek Down-szindrómás diákok, érzékszervi sérült, mozgásukban korlátozott, autista sajátos nevelési igényű tanulók. Ilyenkor mindig leültünk a tantestülettel, és felkészültünk az új diákok érkezésére, az elfogadó osztálylégkör kialakítására, a számukra szükséges oktatási környezet megteremtésére, az egyéni támogatására. A kollégáink között már akkor voltak gyógypedagógusok, így megvalósult a fogyatékossághoz illeszkedő gyógypedagógiai fejlesztés is.”
Ma már semmilyen megkötése nincs az iskolának, fogadnak bárkit, akiről a szakértői bizottság kimondja, hogy nevelkedhet integrált környezetben. A sajátos nevelési igényű gyerekek rendszerint az osztálylétszám 10 százalékát teszik ki, ami nagyjából megfelel annak az aránynak, ami a társadalom egészét jellemzi. Megindult az iskolában a gimnáziumi képzés is, szintén inkluzív szemléletben. A Gyermekek Háza négy évvel ezelőtt kivált a Klébiből, ma már önálló iskolaként működik, idén fog végezni az első gimnáziumi évfolyama. A bővítés sok új szervezési feladatot hozott, de az nem változott, hogy Marietta, bár igazgató, továbbra is jelen van pedagógusként is az iskola életébe. Ahogyan mindig, úgy most is van osztálya, ők most épp másodikosok.
Marietta használni tudja az egyetemi diplomáját is, a gimnáziumban tanulásmódszertan tanít, és több kurzussal részt vesz a pedagógusképzésben is. Emellett publikál, sok cikke és három könyve is megjelent már, részt vett egy 30 órás, akkreditált pedagógus-továbbképzési program kidolgozásában, megvalósításában. Ennek segítségével más iskolákba viszik el tapasztalataikat, tudásukat. Csütörtökönként az iskola kapuja a kollégák előtt is nyitva áll, olyankor belföldi, külhoni és külföldi pedagógusok is ellátogathatnak az intézménybe, követhetik a mindennapokat – a nyílt napok hamar betelnek, ami mutatja, hogy a pedagógusokban nagy a nyitottság, szeretnének tanulni, közösen gondolkodni.
Lányi Mariettának a hobbija is a munkája, ha van egy kis szabadideje, akkor azt nézi, min lehetne még javítani. Sok időt tölt a családjával is, gépészmérnök férje mindenben társa, van két nagylánya – egyikük gyógypedagógus, a másik építőmérnök – és négy unokája. Nagy örömére mellettük van az édesanyja is, aki most 93 éves. Szeret színházba járni – keresztlánya híres rendező –, kirándulni és olvasni is. Úgy érzi, a teljes élet a munka mellett is megfér, sőt a kettő egymást erősíti.
