Súlyos hallássérüléssel született, de családjának és tanárainak, gyógypedagógusainak köszönhetően megtanult szájról olvasni, beszélni. Dr. Loványi Eszter ma már egyetemen oktat és kutat, szabadidejében pedig egy társadalmi szemléletformáló, segítőkutyákat képző és alkalmazó szervezetnél önkénteskedik. Írásunkban végigkövettük az útját.
Amikor megtudták, hogy lányuk hallássérült, nem kétségbe estek, hanem viszonylag hamar meghozták azt a döntést, ami meghatározta az életét. Loványi Eszter szülei azt az utat választották, hogy gyermekük a lehetőségekhez mérten tanuljon meg beszélni és önállóan boldogulni a halló emberek világában. „Édesanyám iskoláskoromig nem ment vissza a munkahelyére, hogy velem tudjon foglalkozni, édesapám pedig rengeteget dolgozott, hogy ezt meg tudjuk tenni. Hetente többször jártunk gyógypedagógushoz hallás- és beszédfejlesztésre, de anyukám is sokat gyakorolt velem. Ezen kívül a bölcsőde és az óvoda sem maradt ki az életemből, hiszen fontosnak tartották a szüleim, hogy minél előbb halló gyermekek társaságába kerüljek” – meséli.
Fotó: Járdány Bence
Mire Eszter óvodás lett – bár nemcsak szavakkal –, de jól érthetően ki tudta magát fejezni. Az intézményben is szívesen fogadták, kedvesek voltak vele, a szülők néha meghívták születésnapi zsúrokra is. De sajnos voltak helyzetek, amikor úgy ítélték meg az óvópedagógusok, hogy jobb, ha nem vesz részt egyes programokon, mert csak rontaná a csoport teljesítményét és hangulatát. „Például egyszer az óvónéni váratlanul értesítette édesanyámat, hogy az anyák napi műsorban nem szán nekem szerepet. Édesanyám ezért inkább hazavitt a próbák alatt, hogy ne fájjon a szívem. A mai napig emlékszem, mennyire szerettem volna én is ott lenni a többiekkel, és közösen készülni az ünnepre. Szerintem édesanyámnak is rosszul esett ez a történet, hiszen biztosan ő is szívesen ünnepelt volna a többi szülővel és az óvodástársaimmal. Ugyanakkor nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a 80-as évek végén még nem volt annyira elterjedt az óvodai integráció, így már annak is örültek a szüleim, hogy találtak olyan óvodát, ahol fogadtak engem” – mondja.
Első az inklúzió
Bár első osztályban még nem, de harmadikos korában Eszter már a Gyermekek Háza tanulója volt, az ott eltöltött évek nagyon boldog időszakot jelentettek az életében. Az intézmény már akkor integráltan működött, az inklúzió teljes mértékben megvalósult. „Csoport- és pármunkákban dolgoztunk, az oktatás differenciált volt. Akkoriban még nagyon szokatlan módon, szövegesen, nem pedig jegyekkel értékelték a munkánkat. Ha lemaradtam, a pedagógusok és gyógypedagógusok segítettek. Igazi élmény volt ott a tanulás, például az évszámok monoton visszakérdezése helyett inkább festéket kevertünk természetes anyagokból, és kipróbáltuk, hogyan készíthették az őskorban a híres barlangrajzokat” – emlékszik vissza.
Fotó: Járdány Bence
Akkoriban a Gyermekek Házában csak a hatodik osztályig oktatták a gyerekeket, így azt követően Eszter egy hatosztályos gimnáziumba került. Ugyan hálás a tantestületnek, hogy fogadták és próbáltak mindent megtenni érte, de úgy érzi, ennek az iskolának még új volt a szituáció. „Ők nehezebben tudták biztosítani az inkluzív oktatás feltételeit, az osztályban frontális és teljesítményorientált oktatás zajlott. A lemaradásokban legtöbbször »házon kívül« kaptam segítséget, előfordult az is, hogy olyan könyvből tanultunk, amit még a halló társaim is nehezen értettek. Viszont a tanárok empatikusak voltak és remek osztálytársak vettek közül, többükkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A tanári kar pozitív hozzáállását jelzi, hogy a szalagavatón az iskola igazgatója velem táncolva nyitotta meg a bált” – meséli.
Visszaadni a társadalomnak
Még ha nem tudatosan, de Eszterben már a gimnáziumi években megfogalmazódott, hogy helyzete nagyon szerencsés, hogy szeretné valahogy „visszaadni” a társadalomnak mindazt, amit kapott. „Úgy éreztem, szívesen megosztanám a tapasztalataimat a sorstársaimmal és olyan emberekkel, akik még nem találkoztak hallássérült személlyel. Ezek után nem volt kérdés, hogy az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán folytatom a tanulmányaimat. Az egyetemi éveim alatt mindig érdekeltek a fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos társadalmi kutatások, így jelentkeztem a Budapesti Corvinus Egyetem szociológia mesterképzésére is. Az egyetemen segített, hogy a Gyermekek Házában, illetve a gimnáziumi éveim alatt megtanultam önállóan tanulni. A hallgatótársaim óravázlatát viszont mindig másolnom kellett, hiszen nem tudok egyszerre írni és szájról olvasni” – mondja.
Fotó: Járdány Bence
A diploma megszerzése után Eszter esélyegyenlőségi projektmenedzserként helyezkedett el egy nagyvállalatnál, majd amikor lehetőség adódott rá, visszatért az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára oktatóként, kutatóként. Ebben semmi nem akadályozza, mert bár a kiejtésén észrevehető a hallássérülés, de a mindennapi életben általában nincs kommunikációs problémája, a szájról olvasással kiegészítve jól boldogul.
„Az óráimon – az elméleti anyagon túl – mindig igyekszem a személyes tapasztalataimat is megosztani a hallgatókkal. Többféle érdekes kurzust bíztak rám. Ilyen például a Felnőtt hallássérült személyek gyógypedagógiai támogatása, illetve a Szemléletformáló eljárások módszertana című tárgy. Olyan kurzus elindításában – ez a Segítőkutyák a gyógypedagógiában névre hallgat – is támogattak, ami az én ötletem volt. A kutatási területeimet leginkább a személyes tapasztalataim alapján választottam ki. Foglalkozom például a segítőkutyák társadalmi integrációban és rehabilitációban betöltött szerepével, illetve a fiatal felnőttek hallásjavító műtéteinek sikerességét befolyásoló tényezőkkel. Vizsgálom a segítőkutyák bevonásával tartott személetformáló programok hatását, és a technológiával támogatott segítőkutyák alkalmazását is” – sorolja. Emellett szerkeszt kiadványokat, szervez konferenciákat, tart szemléletformáló programokat piaci szereplőknek. Szakcsoportban és támogató testületben képvisel speciális szükségletű hallgatókat is.
Segítség a kutyáktól
Eszter a kutyákkal már jóval a munkája előtt kapcsolatba került, korábban két hallássérült-segítője is volt: Kuku és Mák, de közülük az idősebb idén februárban meghalt. Kuku tizenhat éves koráig volt mellette, vele csöppent bele a segítőkutyák világába. „A hallássérült-segítőkről egy kanadai barátunk mesélt, ő mondta el, hogy náluk már sikerrel alkalmaznak ilyen ebeket, az egyikükről készült videó egyenesen megbabonázott. Azonnal tudtam, hogy őket nekem találták ki, de akkor még nem gondoltam, hogy ez a lehetőség a munkámra is ekkora hatással lesz” – mondja.
Eszter 2011-ben részt vett a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület alapításában is. A mai napig emlékszik, hogy épp Kukuval gyakorolt, közben pedig Mányik Richárd – Kuku és Mák kiképzője – megkérdezte, volna-e kedve segíteni egy szervezet létrehozásában. „Abban az időszakban eléggé leterhelt voltam, a munkám mellett még tanultam, mégis igent mondtam, hiszen nagyon hálás voltam mindazért, amit Richárd értem és Kukuért tett. Alapítóként, alelnökként és önkéntesként ma is segítem NEO munkáját, társadalmi szemléletformáló tevékenységét” – emeli ki.
Fotó: Járdány Bence
A Kuku és barátai című mesekönyv ötlete is akkor fogalmazódott meg Eszterben, amikor az egyesület önkénteseivel szemléletformáló foglalkozásokat tartott. Ezeken a programokon a gyerekek általában még teljesen természetesen kezelik a sokszínűséget, a felszabadult légkör kialakításához pedig az ebek jelenléte is hozzájárul. Jellemzően annyira erős bennük a vágy, hogy megismerkedhessenek velük, hogy inkább leküzdik az esetleges zavartságot, amit a fogyatékosság okoz bennük. „A mesekönyvvel ezt a két magától értendő lehetőséget – a gyermekek nyitottságát és a segítőkutyák pozitív hatását – kapcsoltam össze. Nem titkolt célom az volt, hogy formáljam a gyerekek attitűdét, és betekintést nyújtsak a fogyatékossággal élő emberek mindennapjaiba. Bár a könyv alapvetően óvodásoknak és kisiskolásoknak szól, a visszajelzések szerint a szülők és a pedagógusok is szívesen olvassák” – mondja. A Kuku és barátai mára teljesen elfogyott, de most is dolgoznak azon, hogy szponzor vagy pályázat segítségével újból kiadhassák.
