Jogászként dolgozik, parasport egyesületet és egyetemi parasport szakosztályt vezet, kirándul, horgászik, vadászik és fotózik. Másokat pedig arra biztat, hogy példáját követve legyenek aktívak, ne zárkózzanak be. Bihari Csaba hisz abban, hogy kellő bátorság mellett a kerekesszékes emberek is élhetnek egészen aktív életet.
Dr. Bihari Csaba 1998-ban, 12 éves korában szenvedett kerékpárbalesetet, ami életét alapjaiban forgatta fel. „Én már a baleset előtt is igen aktív voltam, az iskolában kosárlabdáztam, a gyerekcsapattal pedig részt vettem bajnokságokon. Szerettem a természetet is, így sokat kirándultam Sopronban és annak környékén. Az életemet az ilyen tevékenységek eléggé meghatározták, a baleset után ezek elvesztése tűnt a legnagyobb csapásnak. Itthon nagyjából egy hónapot töltöttem a kórházban, majd újabb egy hónapot rehabilitációs osztályon, de ott nem engem fejlesztettek, hanem a rokonokat tanították meg arra, hogy miképp kell engem segíteniük, például az ágyból átemelniük a kerekesszékbe. Azt javasolták, hogy próbáljunk eljutni egy ausztriai rehabilitációs intézetbe, mert ott sokkal több lehetőség van. Mivel Soprontól Klosterneuburg nincs annyira messze – az ottani intézetnek már akkor nemzetközi hírneve volt –, a szüleim azt választották. Sokként ért, amikor ott elmondták, hogy felkészülnöm nem arra kell, hogy miképp fogok felépülni és járni, hanem arra, hogy ha kerekesszékben maradok – ami várható volt, de itthon nem mondták meg –, akkor hogyan fogok mindent magamnak megoldani. Megtanítottak arra, miként kell be- és kiszállni a fürdőkádból, önállóan közlekedni a kerekesszékkel, beülni és kiszállni az autóból. Az intézmény fő célja az volt, hogy a megmaradt fizikai képességeimet a lehető legmagasabb szintre építsék, a leghasználhatóbbá tegyék.”
A rehabilitációs intézetben pontokat is gyűjteni kellett, méghozzá foglalkozásokon való részvétellel. „Az úszás mellett volt például olyan foglalkozás, amin a kerekesszék ügyességi használatát tanították meg. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy mennünk kellett kockakövön, sóderen, homokban és emelkedőn, sőt lépcsőn lefele is. Az intézetben elérhetőek voltak kerekesszékes sportok is, például asztalitenisz, kosárlabda, ülőröplabda, talajtorna, íjászat, teke, tenisz és tollaslabda. Voltak erőnléti feladatok is, méghozzá olyan gépeken, amelyekkel kerekesszékben ülve is erősíteni lehetett az izmainkat. Ez azért volt fontos, hogy a kerekesszéket hosszabb távokon is tudjuk hajtani. A rehabilitáció végeredménye – összesen 3 hónapot töltöttem az intézetben – az volt, hogy szembesültem azzal: mozgássérültként is lehet önállóan élni. Arra is rámutattak az intézetben, hogy kerekesszékesként olyan dolgokat is meg lehet csinálni, amelyekről ezt nem is gondolnánk. Emiatt amikor Magyarországra hazatértem, hamar elkezdtem kerekesszékkel kirándulni, aztán horgászni is. Mivel Ausztriában megszoktam a mindennapos sportolást, itthon is keresni kezdtem ilyen lehetőségeket, de eleinte kudarccal jártam. A kerekesszékes teniszre 2004-ben találtam rá, akkor tudtam meg, hogy van a környéken egy sorstárs, aki ezt a sportot űzi. Megnéztem egy edzését, majd csatlakoztam hozzá, nem sokkal később pedig egy harmadik sorstárs is hozzánk csapódott. Onnantól kezdve hármasban jártunk teniszezni.”
Érkeztek az új sportok
Csabának a teniszben egy könyöksérülés miatt hosszabb szünetet kellett tartania, ez idő alatt kezdett olyan sportolási lehetőségeket keresni, amelyek a könyököt nem veszik annyira igénybe. Ilyet sajnos nem talált a környéken, várnia kellett egészen 2013-ig, amikor Sopronban megjelent a kerekesszékes kosárlabda. Csatlakozott a csapathoz, ami nagy öröm volt, hiszen gyerekkorában imádta ezt a sportágat. „A játék megkezdése után jöttem rá, hogy a kosárlabda és a kerekesszékes kosárlabda között minimális az eltérés, ugyanolyan magas a kosárpalánk, ugyanazok az alapvető szabályok, ugyanazok a kihívások. A legnagyobb különbség az volt, hogy a kerekesszékes változathoz intenzívebb erőnlétre van szükség. De ez nem volt baj, sőt még kondicionált is arra, hogy otthon is erősítsek, tornázzak.” Csaba elkezdett nemzetközi meccseket is nézni, ami újabb motivációt jelentett számára, idővel pedig saját egyesületet is alapított. Ez lett a soproni Sólymok Sportegyesület, amely 2015-ben kezdte meg működését, azóta nyújt sportolási lehetőségeket elsősorban mozgásukban korlátozott embereknek. Ma már nemcsak kerekesszékes kosárlabda, hanem kerekesszékes kézilabda, kerekesszékes tenisz, para teqis és kerekesszékes íjászat és elérhető az egyesületben. A Sólymoknak Csaba nemcsak elnöke, hanem egyben menedzsere, logisztikusa és karbantartója is.
Bihari Csabának a kerekesszékes kézilabda hazai meghonosításában kulcsszerepe volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy társaival részt vettek annak népszerűsítő programjain – ezeket Lengyel Péter és Szappanos István szervezte és koordinálta –, segítve azt, hogy a sportágat minél többen megismerjék, megszeressék. Ilyen eseményeket más helyszínek mellett szerveztek például Miskolcon, Szegeden, Sopronban, Dabason, Tatán, Vácon és Salgótarjánban, Csaba írt róluk fényképes beszámolókat is. Idővel komoly közösség alakult ki, és létrejöhetett egy kerekesszékes válogatott is. Annak, valamint a kerekesszékes kosárválogatottnak Csaba ma is tagja.
Nincsenek akadályok
Csaba balesete után nemcsak a sportoláshoz tért vissza hamar, hanem tanulmányait is folytatta, de sajnos nem ugyanúgy. Általános iskolája nem volt akadálymentes, így csak magántanuló lehetett, az iskolába pedig csak a vizsgák idején látogatott vissza. „Végzés után a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnáziumba nyertem felvételt, ami nagyon elismert középiskola a városban. Ott pozitívan fogadtak, az első lépésük az volt, hogy ahova csak kellett, rámpát építettek nekem. Emellett szükség volt néhány átépítésre, például mozgássérült mellékhelyiség kialakítására, amire picit várni kellett, de aztán tökéletes lett minden. Szorosabb barátságok a gimnáziumi években nem igazán szövődtek – az ottani diákok eléggé távolságtartóak voltak –, de a gyerekkoriak megmaradtak, velük jártam kirándulni, horgászni, bulizni.” Csaba érettségi után a győri Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán folytatta tanulmányait, ahol péntekenként és szombatonként voltak előadások – így utaznia csak ezen a két napon kellett –, félévente pedig vizsgák. Jelenleg családja ügyvédi irodájában dolgozik jogászként, mellette pedig vezeti a Soproni Egyetem parasport szakosztályát.
„Az egyetem keresett meg azzal, hogy az érzékenyítést szeretnék komolyabban venni, és szeretnék a parasportokat is meghonosítani az intézményben. Ez azért fontos, mert nyitni akarnak a fogyatékossággal élő fiatalok felé, és ennek részeként – túl a teljes akadálymentességen – szeretnének számukra sportolási lehetőségeket biztosítani. Az egyetemmel harmadik éve működök együtt ezen a területen, nagyon jó eredménnyel. Az parasport szakosztálynak mostanra több sportágban is kiemelkedően aktív tagjai vannak."
Vadászat és fotózás
Bihari Csaba életéből a hobbik – így például a horgászat – sem hiányozhatnak, időt azokra is igyekszik szánni. Mivel az etikus magatartást fontosnak tartja, a Fertőszéplaki Horgászegyesületnél fegyelmi bizottsági elnöki szerepet is vállalt. Felnőttként Csaba elkezdett vadászni is. Ez kerekesszékkel sem lehetetlen, van ugyanis a székhez szélesebb, rücskösebb gumi, amivel a sáros területeken is lehet közlekedni. Emellett vannak olyan magaslesek, amelyekre rámpán fel lehet jutni. Csabának az Ikva-völgye Vadásztársaságnál titkári tisztsége is van. „Fontosnak tartom a vadgazdálkodást és a természettel való együttélést. Ezt azért kell kiemelni, mert sajnos a köztudatba beleégett, hogy a vadász mindent lelő, amit az erdőben talál, pedig ha a szemlélet jó, akkor ez nincs így. Mi például folyamatosan egyeztetünk szakemberekkel és mezőgazdálkodókkal, ugyanúgy, ahogy helyi lakosokkal. Nálam ez a szemlélet a természetszeretetből ered, ami elsőre nehezen egyeztethető össze a vadászattal, pedig a valóságban nagyon is az, sőt. Ma már hiányoznak a nagyragadozók, ugyanakkor az egészséges és fenntartható vadállományhoz ennek a szerepkörnek a betöltése elengedhetetlen. A gyenge, idős, beteg egyedek vagy elpusztulnak, vagy a vadászok kíméletesen elejtik őket. Ez úgymond a szükséges rossz. Ezt a szemléletet próbálom szélesebb körben képviselni, hogy csak azt a feladatot végezzük el, amit a természet már nem tud.” Csaba a vadászat mellett foglalkozik erdőgazdálkodással, és tevékenykedik a családi őstermelői gazdaságban is.
Gazdálkodás és túrázás
Csaba a repülőutaktól sem riad vissza, rendszerint gépre ül kerekesszékével. Többször volt már Portugáliában, de járt repülővel Hollandiában és Franciaországban is. Utóbbit különösen izgalmasnak tartotta, mert oda és vissza is egyedül utazott. A Sopronhoz közeli Fertőszentmiklóson, egy barátja jóvoltából többször sétarepülőzött is. Hobbija továbbá a fényképészet, amit elsősorban természeti témákban űz. Horgászat közben fotózik például a vízpartokon, aminek volt már gyakorlati hozadéka is: fényképeit látva olyan sorstársak is elkezdték ezt a hobbit, akik korábban azt gondolták, hogy az kerekesszékkel veszélyes, mert a horgászok a partról belecsúszhatnak a vízbe. Viszont, ha ismerik annak módszertanát és szükséges eszköztárát, akkor baleset ilyen helyzetben sem történhet. Túrázás közben Csaba a növény- és állatvilágot fotózza, szeret felmenni a hegyekbe is. Utóbbi a kerekesszékes túrázók körében ritka, de ő, ahova csak lehet, szeretne eljutni. Már ezzel is adott bátorságot másoknak, köztük annak a kerekesszékes sporttársának, akinek sérülése előtti nagy vágya az volt, hogy eljusson Izlandra. Ő erről a balesete után lemondott, mert azt gondolta, az ottani terepen nem tud boldogulni, de miután látta Csaba hegyekben készült fényképeit, kifaggatta őt az ottani technikákról – például arról, hogy mi történik akkor, ha útban van egy szikla vagy egy ág –, majd nekivágott az izlandi kalandnak.
