Jelnyelvi tolmáccsal egyre gyakrabban lehet találkozni. Jelen vannak a szakmai előadásokon és a színházakban, már a képernyőn is egyre többször látjuk őket. A szakmájuk nem csak hivatás, sokkal több annál. Miért és hogyan lesz valaki jelnyelvi tolmács, és mi teszi ki munkájuk oroszlánrészét? Egy korábbi főállású, ma már szabadúszó, illetve egy kalandvágyó jeltolmácsot ismerhetünk meg Bíró-Bánik Szimonetta és Reinischné B. Judit történetén keresztül.
Bíró-Bánik Szimonettát akkor ismertük meg, amikor korábbi interjúnk elkészítéséhez segítséget kértünk, pályaválasztása már ekkor felkeltette az érdeklődésünket. A jelnyelvi tolmács saját történetét eléggé tipikusnak mondja, gyakori ugyanis, hogy a tolmácsokat a kíváncsiság indítja el ezen a pályán. „Amikor a tömegközlekedési eszközökön hallássérülteket láttam, elkezdett érdekelni, hogyan működik az ő kommunikációjuk, úgy éreztem, szívesen megismerném a jelnyelvet. Egyébként érdekes, mert amióta megtanultam jelelni, ilyen szituációkban csak egyetlen pillantást vetek a siketekre, hogy esetleg ismerem-e őket, de utána egyből másfelé tekintek, tiszteletben tartom a beszélgetésüket. A másik okom vallási, tagja vagyok ugyanis egy közösségnek, ahol a Bibliát hallássérültekkel is megismertetjük” – mondja.
Út a főállásig
Szimonetta a középfokú jelnyelvi vizsgát 2001-ben tette le, majd pár évvel később megszerezte a felsőfokú képesítést is. Miután végzett, a SINOSZ fölajánlott számára egy főállású munkát, de mivel akkor még egy könyvelőirodában dolgozott, a csapat pedig nagyon jó volt, nem fogadta el. Pár év múlva kezdett csak el azon gondolkodni, hogy papírjával kezdenie kellene valamit.
„2012-ben jelentkeztem be az akkoriban működő összes tolmácsszolgálathoz, először szabadúszóként dolgoztam, aztán hat évig főállású lettem, tavaly április óta pedig ismét szabadúszó vagyok. Picit elfáradtam az évek során, több szabadidőre vágytam, ugyanakkor nagyon szerettem a munkám, így a kapcsolatot nem akartam megszüntetni a jelnyelvvel, annak élményével. Most a SINOSZ mellett két szolgálatnak is dolgozom, de sokkal kevesebbet, mint főállásúként – mondja Bíró-Bánik Szimonetta.
Variációk mindenre
Olyan képesítéssel, amely a hivatalos munkát lehetővé teheti, többen rendelkeznek, de a jelnyelvi tolmácsok hivatalos névjegyzékébe csak valamivel több, mint százharmincan regisztrálták be magukat. Ez sem egyezik meg a teljes létszámmal, egy részük ugyanis inaktív, az aktívak jelentős része pedig olyan szabadúszó, aki több tolmácsszolgálatnak is dolgozik. Őket minden munkára külön felkérik, nagyjából ismerve, hogy kinek milyen a kapacitása, mire kérhető fel. Míg egyesek csak ritkán dolgoznak, mások már kifejezetten gyakran. Nyáron mindenképp előtérbe kerülnek a főállásúak, lévén a nyári szünetben nagyon lecsökken a feladatok száma, hiszen az iskolák bezárnak. Emiatt ebben a szezonban a megrendelt munkákat elsősorban a főállásúak látják el, kevésbé a szabadúszók.
Iskola és tűzoltóság
A jelnyelvi tolmácsok munkájának jelentős részét az iskolai tolmácsolás teszi ki, az adja a legnagyobb óraszámot, de sokat segítenek az egyéni ügyintézések során is, például egy bankban, hivatalban. Sokan kérnek jelnyelvi tolmácsot orvosi ellátásokhoz is, de akadnak egészen izgalmas feladatok is.
„Az iskolában nem kell minden órán tolmácsolnunk. Vannak például gyerekek, akik nagyon jól olvasnak szájról, nekik csak pár órán van szükségük segítségre. Azt, hogy melyik órán kell támogatás, minden esetben az érintettek döntik el, de általában azokon, amelyeken a tanár gyakran áll háttal a gyerekeknek a tábla miatt, vagy nem teljesen érthető a szájképe. Azt is tudni kell, hogy nem minden hallássérült tud szájról olvasni, ezért sokan minden órára kérnek tolmácsot. Én egyébként a kötetlen munkákat szeretem a legjobban. Hamarosan például túravezetésre megyek a Parlamentbe, aztán a Sziklakórházba, de voltam például curling edzésen is. Bár a sport jelkincse specifikusabb, ezért talán nehezebb, szerettem azt is. Akadt olyan munkám is, amelynél fogyatékkal élők kívánságát teljesítették, és egyikük azt kérte, hogy tűzoltó lehessen. Akkor egy egész napot a tűzoltókkal tölthettünk, be is öltözhettünk, nagyon izgalmas volt” – mondja Bíró-Bánik Szimonetta.
Nem csak munka
A jelnyelvi tanfolyam akkor is hasznos, ha valaki nem feltétlenül szeretne tolmácsként elhelyezkedni, egyszerűen csak érdeklődik a jelnyelv iránt. Reinischné B. Judit is ilyen indíttatásból jelentkezett erre a képzésre 15 évvel ezelőtt. Kíváncsiságát az keltette fel, hogy egyik barátnőjének édesanyja jelnyelvi tolmácsként dolgozott, és tágabb baráti társaságában is volt egy siket pár, akiket szeretett volna jobban megismerni.
„A képzés nagyjából másfél évig tartott, a hét két napján kellett órákra járni. Nem csak jelelést tanultunk, hanem általános tolmácsolási ismereteket, illetve hogy miként figyeljünk a mimikára. Ennek jelentőségét egy halló nem is tudja igazán. Ami szintén nagyon tanulságos volt, az a kompetenciahatárok elsajátítása. A tolmács feladata ugyanis az, hogy a két fél közötti kommunikációt hitelesen közvetítse, saját véleményével nem befolyásolhat senkit. A képzésen mindezek mellett tanultunk még pszichológiát, etikát és alapvető jogi ismereteket, ami szintén nagyon hasznos volt. Emellett meg kellett ismernünk az öltözködésre vonatkozó szabályokat is. Ez elsősorban akkor fontos, ha például egy előadásnál jelelünk, a közönség pedig távolabbról néz minket. Ilyenkor célszerű egyszínű, lehetőleg sötét ruhát felvenni, mert ez nem befolyásolja a kézformák láthatóságát” – mondja.
Reinischné B. Judit leginkább a gyakorlatokat élvezte. Jártak például főiskolán, ahol egy hallgatónak kellett az előadáson elhangzottakat lejelelnie, de fordított például misén is a hívőknek. Tudását a mindennapi életben ma is tudja hasznosítani. Ha boltban észreveszi, hogy valakinek segítségre van szüksége, akkor oda tud lépni hozzá, és segíteni tudja a kommunikációban.
Fotó: Unsplash
