Angoltanárként dolgozik a Vakok Iskolájában, mellette online tanít felnőtteket és színjátszó társulatot vezet, a Vakvagányok című filmben való szereplése óta pedig rendszeresen énekel. Máj Kriszta koraszülöttként szerzett látássérülése miatt csak a fényeket érzékeli, de ez soha nem gátolta abban, hogy élete élményekben gazdag és teljes legyen.
Máj Kriszta élete nem indult egyszerűen: koraszülöttként, hat és fél hónapra jött világra, és mivel akkoriban még nem tudták, hogy ezt miképp lehet kivédeni, súlyos látássérülése lett, kizárólag fényt lát. A gyerekkora amiatt sem volt zökkenőmentes, mert a szülei nagyon korán elváltak. „Édesanyám ezt követően költözött velem vissza a nagyszüleimhez, engem pedig speciális óvodába íratott. Az szinte ugyanolyan volt, mint egy hagyományos, a különbség csak az volt, hogy sérülésspecifikusak voltak a foglalkozások. Például nem festettünk, hanem gyurmáztunk. Az önálló életre készítettek fel bennünket, voltunk például naposok is.”
Kriszta a szegregált óvoda ellenére integráltan nevelkedett, ugyanis a ház, amelyben laktak, két másik épülettel együtt körbefogott egy udvart. „Sok gyerek lakott a környéken, engem pedig mindig leengedtek egyedül is az udvarra. Volt egy háromkerekű biciklim, amivel a zárt részen biztonságban közlekedhettem. A gyerekközösség miatt megtanultam, milyen az, amikor csúfolnak. Ez furcsa helyzet volt, mert a gyerekek egyébként nem utáltak ki, a bántást pedig egy idő után megunták, abbahagyták. Először egy túlsúlyos kislánnyal barátkoztam össze, aztán lassan a többiekkel is. Egy idő után együtt bújócskáztunk, szaladgáltunk és játszottunk mindannyian.”
Máj Kriszta édesanyjával a játszótéren
Főszerepben az önállóság
Az óvoda után Kriszta a Vakok Iskolájába került, más lehetőség akkoriban nem volt. Jól tanult, így a környékbeli gyerekekkel az iskolai témákról is gyakran beszélgetett. „Megmutattam nekik a Braille-írásos könyvet, jó kis baráti társaság alakult ki körülöttem. Jó volt az iskolai osztályközösségünk is, így remekül éreztem magam mindenhol. Az iskolától nagyon sokat kaptam, a közlekedésóránk például olyan szuper volt, hogy nyolcadikban már egyedül jártam haza villamossal és fehér bottal. Nagyon büszke voltam arra, hogy kaptam saját lakáskulcsot is.
Kriszta énekelni már ebben az időszakban is szeretett, sőt, már sokkal korábban is. „Már óvodásként is énekesnő – leginkább Halász Judit – szerettem volna lenni. A zene iránti rajongás az iskolában csak fokozódott, hála az ottani kórusnak. Ott tanultunk meg fellépni és viselkedni, másokkal együttműködni. Fantasztikus élményeket szereztünk, megjártuk a Zeneakadémiát is. Az éneklés mellett elkezdtem meséket, majd verseket is írni. Ezt véletlenül tudta meg az iskolánk egyik felügyelője, aki azt követően bátorított. Így történhetett meg, hogy született egy színdarab is, amit hatodikos korunkban előadtunk, írtunk hozzá zenét is az egyik barátnőmmel. Én a darabban szerepelni nem akartam, de a bemutató napján megbetegedett a főszerepet játszó lány, így nekem, mint a szöveget jól ismerő szerzőnek kellett beugranom helyette. Korábban fel sem merült bennem, hogy színdarabban szerepeljek.” A gimnáziumban Kriszta inkább dalszövegeket kezdett el írni, a színjátszás abban az időszakban feledésbe merült. Megtanult egy kicsit gitározni, egy barátnőjével önálló dalokat írtak. Emellett egyre jobban előtérbe került az angol nyelv, aminek szeretete régre nyúlt vissza.
Palotás tánc a szalagavatón
Átadni a tudást
„Talán hétéves lehettem, amikor a nevelőapám, aki tudott angolul, megtanított nekem néhány szót. A következő lépés az volt, hogy az iskolában ezt a tudást elkezdtem átadni az osztálytársaimnak, ami amolyan igazi, »nagycsajos« dolog volt. Az általános iskola felső tagozatában már angol szakkörre jártam, a gimnázium mellett pedig beiratkoztam nyelviskolába. A felsőfokú nyelvvizsga szóbeli részét a negyedik évem tavaszán tettem le, az írásbelit viszont későbbre hagytam, mert akkorra már felvettek az ELTE angol szakára, és tudtam, úgyis lesz egy nyelvtanári diplomám. A baráti körömet már egyetemistaként elkezdtem tanítani, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy eljöttek hozzám hárman-négyen, és miközben ettünk-ittunk, angolul beszélgettünk. Az utolsó egyetemi évben már volt igazi tanítványom is, de őt sem pénzért tanítottam, hanem barterben egy számítógépért. Így lett meg az első saját számítógépem.”
Kriszta egykori iskolájában töltötte egyéves nyelvtanári gyakorlatát, emellett pedig elkezdett állást keresni, nem sok sikerrel. Valamilyen mondvacsinált indokkal mindenhonnan elutasították, kimondatlanul a látássérülése miatt. A helyzet akkor változott, amikor egykori osztályfőnöke az új tanév előtt megkereste azért, mert iskolájából elment az egyik angoltanár. „Szeptemberben munkába is álltam, a következő évben pedig levelezőn elkezdtem a gyógypedagógiai képzést is, látássérült szakon. Később, 2018-ban megszereztem a gyakorlatvezető mentortanári pedagógusi szakvizsgát is. Az iskolát soha nem hagytam el, a tavalyi tanév volt a huszonötödik, amit itt töltök.” Kriszta este online is tanít angolt felnőtt látássérülteknek. „Ez egészen más, mint gyerekeket oktatni az iskolában. A tanulás borzasztóan sokat ad a felnőtteknek, a közös órákon pedig másokkal is beszélhetnek, új kapcsolatokat szerezhetnek. Ez rengeteget számít, mert sok vak ember teljesen el van szigetelődve a társadalomtól - sok esetben még a sorstársaktól is.”
Színház a sötétben
Kriszta életében fontos szerepet tölt be a Vakrepülés színtársulat is, aminek indulása akkorra datálódik, amikor angoltanárként munkába állt. Abban az évben kezdtek el tagokat keresni a társulatba, melynek alapítója interaktív, sötétben történő színjátszásban gondolkodott. Olyanban, ami az érzékszerveken keresztül – leszámítva a szemet – szólítja meg a nézőket.
Vakrepülés színtársulat
„A társulat indulásáról azért szereztem tudomást, mert az iskola mellett a Vakok Szövetségénél is tanítani kezdtem vak gyógymasszőröket. Ők említették nekem ezt a lehetőséget, mert tudták, hogy érdekelhet. Örömmel csatlakoztam a társulathoz, ahol az első néhány év a tervezéssel telt. Az első darabunkat 2001-ben tudtuk bemutatni.” Kriszta a színtársulatnál – aminek ma már a vezetője – ismerkedett meg párjával, »Pille« Pál Zsolttal is. Egy éves ismeretség után kezdtek el társulaton kívül találkozgatni, két évvel később pedig össze is költöztek. Már több mint 20 éve együtt vannak, a mai napig mindketten tagjai a színtársulatnak. Szívügyük a társadalmi szemléletformálás, járnak fesztiválokra és kiállításmegnyitókra, szabadtéri programokra is, ahol szemtakarókkal mutatják meg a látóknak, milyen az élet vakként.
Kriszta és párja, Pál Zsolt
Hirtelen jött filmvászon
Kriszta neve nemcsak azoknak csenghet ismerősen, akik ismerik a Vakrepülés színtársulatot, hanem azoknak is, akik látták Tímár Péter Vakvagányok című filmjét. A zenés filmszatírát akkortájt mutatták be, amikor a Vakrepülés színtársulat első darabját. Kriszta a filmmel kapcsolatos tervekről akkor szerzett tudomást, amikor a rendező betoppant az iskolájukba, és elmondta, hogy filmet szeretne készíteni a vakokról. „Ennek ötletét az adta, hogy az Indul a bakterház című film forgatásán, amelynek egyik jelenetében szilvás gombócot dobáltak, őt is eltalálták, szerencsétlen módon pont a szemén. Pár napig nem volt egyértelmű, hogy megvakul-e, akkor fogadta meg, hogy ha a balesetet megússza, készít egy filmet a vakokról. Az ígéretét be is tartotta, emiatt kereste meg az iskolát. A film castingjára én is elmentem és be is kerültem. A forgatást egy éves próbafolyamat előzte meg, ami nagyon komoly munka volt. Negatív szereplőt játszottam, amit nagyon élveztem, mert nem magamat kellett adnom, hanem egy egészen más karaktert. Énekeltem is, de nem a saját szerepemben: a főszereplők duettjének női részét kaptam meg, azt énekeltem fel. A bemutató után imádtam a közönségtalálkozókat, hatalmas élményt jelentettek.”
Kriszta a filmforgatás előtt külön zeneórákra nem járt, de a bemutató után ahhoz is kedvet kapott: öt évig járt Tunyogi Bernadetthez és Tunyogi Orsolyához. „Náluk félévente voltak stúdiógyakorlatok, év végén pedig évadzáró nagykoncerteket tartottunk. Nem szándékosan, de az éneklés a Vakrepülés színtársulat szívébe is belopta magát. Ez úgy indult, hogy a rendezvényeken egyre többször kértek meg minket arra, hogy rövid, 10 perces előadással készüljünk. Eleinte a színdarabjainkból választottunk ki dalokat és azokat adtuk elő, de később saját dalaim is lettek, amiket én írtam és éneklek. Hamarosan remélhetőleg meg is jelenik az első digitális lemezem. Ehhez később jó lenne, ha találnék majd szerzőtársat, mert ez a munka úgy lenne az igazi. Én leginkább csapatjátékos vagyok, nem szeretek magányosan dolgozni.”
