null

„A kreativitásomra mindig büszke voltam”

Tánccsoportot vezet és curlingezik, rekreációs táborokat szervez és esküvői táncot tanít sorstársaknak, saját maga elé is folyamatosan új célokat tűz ki. Sárai Rita élete 29 éves korában állt a feje tetejére, de kerekesszékben is megtalálta önmagát.

Sárai Rita neve a Gördülő Tánccsoport miatt csenghet sokaknak ismerősen, vagy éppen azért, mert két éve vegyes párosban ezüstérmet szerzett a finnországi curling világbajnokságon. Az óbudaiak arról is hallhattak, hogy idén májusban ő vehette át az Óbuda Sportolója Díj női díját. Rita balesete előtt óvónőként dolgozott, már gyerekként is annak készült. „A családból sokan választották ezt a hivatást, a nagymamám miatt – aki szintén óvónő volt – édesapám is ebbe az irányba terelt. Hódmezővásárhelyen éltünk, ahol akkoriban nem volt ilyen jellegű képzés, így én – mivel kollégiumban nem akartam lakni – inkább helyben maradtam, és egészségügyi középiskolába jelentkeztem. Ezt nem bántam meg, sokat tanultam és nagyon alapos képzést kaptam. Így lett az első szakmám általános ápoló, amivel óvónőként még nem lehetett dolgozni, de érettségi után elmentem a szarvasi főiskolára, és ott már olyan képesítést is szereztem. Pályámat egy hódmezővásárhelyi óvodában kezdtem, majd miután a kislányom születését követően Bábolnára költöztünk, a gyesről visszatérve ott folytattam a munkát. Óvónőként dolgoztam egészen a balesetemig, és ha az nem történik, akkor valószínűleg ma is az lennék.”

Sorsfordító zuhanás

Rita 29 éves volt, amikor egy barátjának padlásán segédkezve rossz helyre lépett, a födém pedig beszakadt alatta. Egy hatméteres aknába zuhant, és nem is a földszintre esett, hanem a kibetonozott pinceszintre. „Egy ilyen zuhanásba a papírforma szerint bele kellett volna halnom, ezért azt szoktam mondani, hogy a védőangyalaim vigyáztak rám. Az egyik hátcsigolyám robbant szént, a szilánkok pedig szétkaszabolták az idegszálaimat. Mentő vitt be az intenzív osztályra, ahol egyből megműtöttek, majd két hét után áthelyeztek az idegsebészeti osztályra. A baleset miatt deréktól lefelé lebénultam, amit nehezen dolgoztam fel, egy ideig passzív is voltam, nem igazán tudtak rehabilitálni. A depresszióm miatt nem boldogultak velem sem az orvosok, sem a gyógytornászok, sem a pszichológusok, az anyukám egy idő után el is hozott a rehabilitációs osztályról. A férjemmel nem sokkal a baleset előtt váltunk el, de a kapcsolatunk jó maradt, sokat támogatott ő is. Rendszeresen látogatott akkor is, amikor a kórházat elhagyva két évet lábadoztam Hómezővásárhelyen, a szüleimnél.” Rita kislánya ebben az időszakban 9 éves volt, a baleset őt is megviselte. Ő a harmadik osztály befejezésig Bábolnán maradt az édesapjával, csak utána költözött a nagyszülői házba, ahol édesanyja is lakott. Rita ebben az időszakban még bezárkózva élt, szinte az utcára sem ment ki, nem akart emberekkel találkozni. Végig a családjával volt, édesapja is csak néha vihette ki a kertbe.

A sérülés miatti depresszióból egy váratlan meghívás rántotta ki Ritát. „A fővárosi II. kerületben, a pesthidegkúti mozgássérült lakótelepen szerveztek egy rehabilitációs tábort ’99 tavaszán, amire valamiért engem is invitáltak. Nem volt kedvem részt venni az eseményen, de nagyon kitartóak voltak és hetekig hívogattak, így végül beadtam a derekam, és megígértem, hogy egyetlen napra elmegyek. A kislányomra anyukám vigyázott, Budapestre pedig a volt férjem hozott fel, velünk tartott az édesanyja is, aki a táborba is elkísért. A terv szerint este ő vitt volna haza, de addigra úgy döntöttem, hogy maradok még egy napot, így Pesthidegkúton aludtunk mindketten. Jók voltak a másnapi programok is, így maradtunk még egy napot, aztán még egyet, és ez így tovább. Buszoztunk, kirándultunk, elmentünk Visegrádra, voltunk moziban, színházban, annyi élményt szereztem, hogy nehezen bírtam feldolgozni a korábbi bezárkózás után. A történet vége az lett, hogy a kéthetes tábor után alig akartam hazamenni. A tábor záróestje egy vidám, táncos gála is volt. Ezen önfeledten táncoltunk, annak ellenére, hogy kerekesszékben ültünk.” A vidámságra és a ritmusérzékre a táborszervezők is felfigyeltek, így felmerült annak ötlete, hogy hozzanak létre egy kerekesszékes tánccsoportot. Az ötlet nem sokkal később, a Marczibányi téri mozgássérült központ ebédlőjében öltött testet, az lett a csapat rendszeres találkozóhelye, évekig ott tartották a próbákat is.

Van mire alapozni

A tánc már a baleset előtt is közel állt Ritához, korábban társas táncolt, gyerekkorában részt vett fellépéseken is. Az óvónői munka mellett – délutánonként – dolgozott aerobikoktatóként és tanított iskolás lányoknak jazzbalettet, amihez maga válogatott zenéket, tervezett koreográfiákat és jelmezeket. A tábor ezeket az élményeket idézte fel Ritában, és onnantól kezdve ment minden magától. Miután megalapították Magyarország első kerekesszékes tánccsoportját, a Gördülő Táncscsoportot, egyből elkezdődtek a fellépések. Két héttel később már a Margitszigeten vendégeskedtek egy sportrendezvényen, ott mutatták be a tánctudásukat hatalmas sikerrel.

„Az előadásunk koreográfiáját abból a zenéből és táncmozdulat-sorozatból állítottam össze, amit még járóként tanítottam a kislányoknak. Ehhez jól jött a kreativitásom, amire mindig büszke voltam. Hamar rájöttem, hogy az egyes mozdulatokat hogyan lehet adaptálni kerekesszékre, így a munka gyorsan ment. A helyzet érdekes volt, mert a tábor előtt még bizonytalanul használtam a kerekesszéket, de a táncnak köszönhetően abban is rengeteget fejlődtem. Azon keresztül tanultam meg tekerni a kerekeket, otthonosan, magabiztosan mozogni a székkel. Egyfajta rehabilitáció volt ez nekem, és a tánccsoport többi tagjának is.” A Gördülő nagyon népszerű lett, így Rita hiába kezdett el normál munkahelyen dolgozni napi 8 órát marketingasszisztensként, három év után – komoly dilemmázást követően – úgy döntött: teljes erejével a tánccsoport vezetésére koncentrál. A munka intenzíven folyt hosszú éveken át, Rita találta ki a koreográfiákat és válogatta a zenéket, szervezte a tánccsoport életét. A csapat csak a pandémia után vesztett lendületéből, ma már ritkábbak a fellépések.

Irány a jég

Rita a curlinggel még a járvány előtt, öt-hat éve ismerkedett meg, az elmúlt pár évben pedig az élete része lett. „Ehhez a sportághoz azért kerültem közel, mert a Gördülő Tánccsoport vezetőjeként felhívtak engem, és megkérdezték, érdekel-e minket ez a sportág. Tetszett az ötlet, így néhányan elmentünk egy pozsonyi curlingtáborba, ahol engem magával ragadott a jég.”

Rita ma már hetente vesz részt curlingedzéseken, két éve pedig vegyes párosban ezüstérmet szereztek a finnországi curling világbajnokságon. A Team Rolling Stones lelkesedése az indulás óta töretlen, hazai pályán – mivel itthon ők az egyetlen kerekesszékes csapat – rendszeresen indulnak az ép versenyzők mezőnyében, a nemzetközi porondon pedig paracurling-játékosként vannak jelen. Ritát az aktív életvitel tartja formában, lételeme a programok szervezése is. Sorstársaknak például rendszeresen tart rekreációs táborokat, próbál nekik célokat adni. Mint mondja, ez a pandémia óta szívügye. Gyakran szervez cégeknek is érzékenyítő programokat, illetve sérült emberekkel foglalkozó civil szervezetnek olyan foglalkozásokat, amelyek motiválóak.

Rita saját maga elé is szeret új célokat kitűzni, pár éve például kitalálta, hogy szerez egy újabb diplomát. Művelődésszervezőként végzett, az ott megszerzett tudást pedig hasznosítani tudja mind a programok, táborok szervezése során, mint a Gördülő Alapítvány vezetésekor. Elvégezte a zumbaoktatói tanfolyamnak azt a változatát is, ami a sérült embereket célozza. Ezt követően – a korábbi aerobikoktatói, majd kerekesszékes-táncosi tapasztalatait felhasználva – találta ki a rolling fitneszt. Ebben a mozgásformában már nem szerepel a zumbára jellemző, de a kerekesszékes emberek számára kivitelezhetetlen csípőtekerés. Dolgozik Rita tánctanárként is, most épp egy esküvői táncot tanít be egy kerekesszékes fiatalembernek és a menyasszonyának. Mivel lányának három kisfia született, nagymamai feladatokat is ellát, és bár messze laknak tőle, sok időt tölt az unokáival is.

„A nőiesség komplex fogalom, fontosnak tartom külsőleg és belsőleg is”

Még ma is gyakori, hogy a sérüléssel, fogyatékossággal élő nőkre a társadalom nem nőként, hanem inkább gyerekként, gyámolítandó személyként tekint – akkor is, ha amúgy felnőttek, akár már családot is alapítottak. Erről a témáról és a nőiesség kérdésköréről Nagy Mónikával, a Szerencsejáték Zrt. karitatív hálózatának munkatársával beszélgettünk.

Elolvasom